Szolgálat 42. (1979)

Az egyház szava - A pápa beszéde a magyarok fogadásán

Szívesen emlékeztetek rá, hogy ebben az intézetben is egy sereg pap nevelkedett és tanult az Egyház és a haza javára, örömmel üdvözlöm azokat a főpásztorokat, akik az Intézet növendékei vagy rektorai voltak, és velük együtt üdvözlöm tisztelettel és szeretettel mindazokat a papokat, akik a római Magyar Egyházi Intézetben tartózkodtak.

Az Egyháznak mint Anyának és Tanítónak joga és kötelessége, hogy olyan intézeteket alapítson és irányítson, amelyekben teljes szabadsággal kiképezheti és nevelheti fiait. „Az Anyaszentegyház — állítja a II. vatikáni zsinat — azt a megbízást kapta isteni Alapítójától, hogy hirdesse az üdvösség titkát minden embernek, és újítson meg mindent Krisztusban. Ennek teljesítése során kötelessége, hogy az ember egész életével foglalkozzék, a földivel is, amennyiben az összefügg mennyei hivatásával, és így sajátos részt kell vállalnia a nevelés fejlesztéséből és kiterjesztéséből“ (Gravissimum educations dekrétum, bevezetés). Továbbá: „Ez a szent zsinat újra kinyilvánítja az Egyház jogát ahhoz, hogy szabadon alapíthasson és igazgathasson minden fajtájú és fokozatú iskolát, amint ezt az egyházi tanítóhivatal már sokszor kijelentette. Emlékeztet arra, hogy ennek a jognak gyakorlása nagyon elősegíti a lelkiismereti szabadságnak és a szülők jogainak védelmét, valamint magának a kultúrának fejlődését is“ (uo.8).

Intézetetek római megnyitásának ötvenedik évfordulója alkalmat ad nekem és nektek, hogy röviden elmélkedjünk arról, milyen alapvető és elsőrendű fontosságú magának az Egyháznak életében olyan papok nevelése, akik egyszerre szentek és műveltek legyenek. Szentek, akik mély és eleven egységben élnek Krisztussal (vö. Jn 15,9k), életüket az övéhez igazítva (Gál 2,20; Fii 1,21), és napról napra megvalósítva az evangélium néha kemény követelményeit (vö. Mt 16,24; Mk 8,34); és ugyanakkor műveltek, vagyis Isten szavának, a szent tudománynak, az egyházi tanítóhivatal tanításának alapos ismerői, és képesek arra, hogy ezt a tanítást közvetítsék a hívek megvilágítására és irányítására, mint az Ige igazi szolgái (vö. Lk 1,2; Csel 6,4; 20,24; 2Kor 6,7; 2Tim 2,15).

Őszintén óhajtom, hogy az említett két intézet vezetői és tanárai, valamint növendékei minden erejükkel törekedjenek ezekre a célokra, megvalósítva, amit a II. vatikáni zsinat olyan élénken ajánl a nagyszemináriumokról és egyben az egyházi intézetekről szólva: „Bennük a növendékek egész nevelésének arra a célra kell irányulnia, hogy az Úr Jézus Krisztus, a Mester, a Pap és a Pásztor példájára igazi lelkipásztorokat formáljanak belőlük. Fel kell tehát készíteni őket az ige szolgálatára úgy, hogy mindig jobban behatoljanak Isten kinyilatkoztatott szavába, elmélkedéssel magukévá tegyék, ki tudják fejezni nyelvükkel és életükkel. Készítsék fel őket az istentisztelet és a megszentelés szolgálatára, úgy, hogy imádságukkal és a liturgikus cselekmények megünneplésével tudják gyakorolni az üdvözítés szolgálatát az eucharisztikus áldozat és a szentségek által. Végül készítsék fel őket a lelkipásztori hivatásra, hogy képesek legyenek az emberek elé állítani Krisztust“ (vö. Optatam totius 4).

52