Szolgálat 42. (1979)
Az egyház szava - II. János Pál első enciklikája (S. M.)
tudomány roppant haladásának korában a hitet is mélyebben kell kutatni, pluralista módon, de anélkül, hogy az alapigazságoktól eltávolodnánk. „Senki sem űzhet teológiát úgy, mintha ez csak személyes gondolatainak egyszerű gyűjteménye lenne, hanem mindenki tartsa észben, hogy szoros egységben áll az Egyház felelős igazsághirdető küldetésével.“ Krisztus prófétai 'küldetésében különleges részük van továbbá az Egyház pásztorainak. A Szentatya itt kitér a katekézisre (jelzi, hogy rövidesen megjelenik az erre vonatkozó pápai dokumentum), és a papok mellett a laikus hitoktatókhoz is van egy elismerő szava. De az igazságért való felelősség az Egyház minden tagjára vonatkozik (családi katekézis, a tudomány művelőinek magatartása stb.). A Krisztus papi hivatásában való részvételnél a pápa elsősorban az Eucha- risztiáról emlékezik meg, amely az egyesülés legtökéletesebb szentsége, új emberségünk legteljesebb kifejezője, „kimondhatatlan szentség". Krisztus áldozata építi föl az Egyházat, és az Egyház ebből él. Az Eucharisztia egyszerre áldozat, közösség és jelenlét; teljes kiterjedésében, minden oldalát figyelembe véve kell közelítenünk hozzá, a liturgikus szabályok gondos megtartásával. Ne éljünk vissza Krisztus határtalan bizalmával, amellyel itt ránk bízza magát! Az Egyház minden tagja állítsa életének központjába a szeretet e szentségét. — Szoros kapcsolatban áll vele a „metanoia“, a bűnbánat: állandó megtérés igyekezete nélkül nem lenne hatékony az Eucharisztiában való részesedésünk. Helyes, hogy újabban az Egyház kiemeli a bűnbánat közösségi jellegét, de ez nem homályosíthatja el személyes, egyéni voltát. „Az embernek joga van a személyes találkozásra a megfeszített, megbocsátó Krisztussal.“ Végül Krisztus királyi hivatásában való részvételünk a szolgálat készségét jelenti, amint ő is szolgált. Hiszen a szolgálat szelleméhez kiváló lelki érettség, önuralom szükséges. A Titokzatos Test minden tevékenysége csak akkor lehet áldásos, ha az egyéni hivatáson, felelősségen és kegyelmen alapul, kinek- kinek saját adománya szerint. A hivatáshoz való hűség, a „királyi szolgálat" készsége különösen fontos azokban, akiknek nagyobb a befolyásuk a többiekre: házasok, papok, szerzetesek. A pápa itt röviden kitér a cölibátusra: a papnak a maga módján éppúgy meg kell adnia a hű szeretet bizonyságát, mint a házasfeleknek. — Ma a szabadságot néha tévesen öncélnak tartják. Pedig csak akkor igazi nagy adomány, ha élni tudunk vele. Krisztus megtanít, hogy legjobb használata a szeretet, vagyis az önátadás és szolgálat. A befejezésben a pápa, ismét a Zsinatra és VI. Pálra hivatkozva, az Egyházról mint anyáról és Máriáról, Jézus és az Egyház anyjáról beszél. Az Egyház anya, s egyben szüksége van anyára. Ha követi Máriát, akinek szíve alatt a megváltás titka testet öltött, akinek szíve kimeríthetetlen szeretettel fordul minden ember felé — hisz ez az anyaság titka —, akkor jó úton jár. A pápa imára hív fel mindenkit az Egyházért, és kéri az Egyház Anyját, imádkozzék együtt velünk, mint valaha az első pünkösd előtt, hogy mi is megkapjuk a Szentlelket, és tanúi lehessünk Krisztusnak a föld határáiq. S.M. 50
