Szolgálat 42. (1979)

Az egyház szava - II. János Pál első enciklikája (S. M.)

tisztelettel látja „az Ige magvait“ a nemkeresztény vallásokban, fölidézi a zsidókkal közös nagy lelki örökséget. Isten azonban Krisztusban, Krisztus által nyilatkoztatta ki magát végképp; ezért Krisztus minden követőjének körülötte kell találkoznia és egyesülnie. Meg kell ismernünk egymást, el kell hárítanunk a teljes egység útjából az akadályokat; de addig is közösen meg kell vallanunk Krisztus titkát a világ előtt. Jézus Krisztus az Istentől ránk bízott küldetés szilárd elve és központja; és „ha ez a misszió ma nagyobb ellenállással találkozik, mint valaha, az csak azt mutatja, hogy nagyobb szükség van rá, mint valaha, és — az ellenállás dacára — jobban várják, mint valaha“. Ezzel az apostoli és misszionárius magatartással közeledünk az emberek felé. A misszionárius magatartás kezdete mindig mély tisztelet az ember iránt (vö. Pál Athénban és a Nostra aetate zsinati nyilatkozat). „A misszió sohasem rombolás, hanem felkarolás, új építés, még ha gyakorlatban nem is felelt meg mindig teljesen ennek a magas eszménynek, és jól tudjuk, hogy az általa kezdeményezett megtérés a kegyelem műve“, amelyben az embernek újból teljesen meg kell találnia önmagát. Ezért igen jelentős mindaz, amit a Zsinat, az emberi személy méltóságára való tekintettel, a vallásszabadságról szóló nyilatkozatában megállapított. Eljárásunkban példaképünk Krisztus és az ő tanítványai, ö hozza nekünk az igazság megismerésével az igazi szabadságot. Ö áll a történelem folyamán mindazok oldalán, akik az igazságért szenvednek. És az Egyház, minden gyengesége ellenére, követi őt az igazság szolgálatában.

III. A megváltott ember és helyzete a mai világban. Jézus Krisztus az Egyház útja, Tőle és általa halad az ember felé. Az Egyház nem maradhat érzéketlen az ember igazi java iránt. A valóságos, konkrét emberrel törődik, akinek sorsa közelről, feloídhatatlanul kapcsolódik Krisztussal. Az Egyház minden útja az emberhez vezet. így tisztában kell lennie mindenkori helyzetével, lehetőségeivel és a haladásának útját álló akadályokkal. A mai ember állandó félelemben él, hogy ellene fordul az, amit önmaga alkotott, elképzelhetetlen pusztítást idézve elő. Miért? Mert a civilizáció haladásával nem fejlődik arányosan az erkölcs. A Teremtő a világot az ember uralma alá rendelte, aminek lényege „az erkölcs elsőbbsége a technika fölött, a személyé a dolgok fölött, a szellemé az anyag fölött.“ A jóléti társadalomnak „az erkölcstől ellen nem őrzött fogyasztói magatartása“, szembeállítva az éhező népekkel, gigászi arányokban újítja meg a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszédét. Ez a dráma senkit sem hagyhat közönyösen. De nem lehetetlen, sőt igenis lehetséges, ha nehéz is, újjáalkotni a gazdasági élet szerkezetét. Csakhogy ez az értelem, akarat és szív őszinte megtérését követeli, a szolidaritás szellemét, az erkölcsi felelősségérzet elmélyülését. Mindig előttünk kellene lebegnie, mi lesz Krisztus mértéke az utolsó ítéleten (Mt 25). Hát még ha arra gondolunk, hogy étel és kultúra helyett fegyvereket és a pusztítás eszközeit nyújtottuk a fejlődő népeknek! ,

48