Szolgálat 42. (1979)
Tanulmányok - Bernhard Häring: A bűnös világ az Egyházban
Emberi természetünk fél attól, ami felette van, — ez a nyomora; de ugyanaz vonzza is, — ez a nagysága. Isten előre látja ezt a vonzást és elkerülhetetlen félelmet, ami jelen van minden megtérésben. Válaszként erre a szentségeknek szerepül jelöli ki, hogy számításba véve esendőségünket, lehetővé tegyék számunkra a szeretet legmagasabb fokának fokozatos megközelítését. Minden alkalom, amikor szentségben részesülünk, új, abszolút kezdetet jelent bennünk. Mindig mindent újra kell kezdenünk, elölről, nem azért, mert előzőleg rosszul csináltuk, vagy mert hibáink megsemmisítették, ami eddig történt bennünk, hanem mert mindig tovább kell növekednünk. Növekedésünk pedig nem folyamatos növekedés a megismételhetetlen születéstől kezdve, hanem valamilyen módon növekedés egymást követő születések által. Az első születés a keresztség. Ha megfelelően fogadjuk, a bűnbánat szentségének hasonló jellegű eseménynek kell lennie, mint a keresztségnek. Mert a megkeresztelt ember haladása nem azt jelenti, mintha messze maga mögött hagyta volna a katekumen lelkiállapotát, aki vágyakozik a keresztség után. Ellenkezőleg, a haladás visszatérést jelent ehhez az állapothoz, éspedig mind erősebben, mind intenzívebben. Azt mondhatnánk: a keresztény élet haladása abban áll, hogy egyre jobban érezzük a keresztség szükségét. A bünbánat szentsége nem más, mint a keresztség misztériumának megújítása más formában. Nem alacsonyabb rendű, „lefokozott“ szentség, amely pusztán a megkereszteltek gyengesége miatt adatott, inkább felelet az igényre, amit a keresztény érez, hogy ti. még mélyebben meg legyen keresztelve. Gyónásainkban minden alkalommal megkapunk mindent: az isteni élet teljességét, a megdicsőült Krisztus határtalan energiáit; ugyanakkor minden a szükségünkhöz van méretezve, útravalóként az út egy új szakaszára. Bernhard Häring A BŰNÖS VILÁG AZ EGYHÁZBAN Az Egyház kegyelem és isteni hivatása által szent, a Krisztusban való közös üdvösség szentsége. De a világban él, éspedig másként, mint Krisztus, aki minden bűntől mentes maradt. Az Egyház sokszorosan ki van téve a kísértésnek és a megfertőződésnek; a kísértés pedig gyakran bűnre vezet. Isteni irgalom révén lényegileg megmarad a kegyelemben; sohasem válik belőle merőben bűnös világ. Az ajándékképp elnyert kegyelem és hivatás bizonyos fokig mindig látható marad. Nemcsak az egyháztan, de a teológia számára is döntő kérdés, hogy az Egyház valójában milyen viszonyban áll a világ bűnével. Charles Journet bíboros, a zsinat előtti időszak egyik nagy ekkleziiológusa, nézetét így foglalja össze: „Noha az Egyház bűnösöknek ad magában szállást, ő maga mégis bűntelen.“ 37