Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Benkő Antal: Állandó megtérés

mas meggyőződéssel, olyan biztonsággal, amely nem hagyott helyet semmiféle kétségnek, annyira, hogy sem könyv, sem okoskodás, sem egy háborgatott élet minden kockázata nem volt képes megrendíteni hitemet, az igazat megvallva még érinteni sem." „Egyetlen hasonlatot találok ennek a teljes fordulatnak kifejezésére: mintha az embert egy csapásra kiszakítanák bőréből, s egy ismeretlen világ közepén élő idegen emberbe ültetnék át."

A megtérés tehát inkább egyszeri eseménynek tűnik, amelynek állandó hatása van. Mert senki nem számíthat arra, hogy állandóan új bőrbe ültessék. Ezt még a legmodernebb transzplantációs technikától sem lehet elvárni.

Még bonyolultabbá válik a kérdés, ha azokra a szentekre gondolunk, akiknek élete nem mutat fel a fenti értelemben vett megtérést. Lényegében mindig Isten felé tartottak. Hogy találhatunk náluk lélektani szempontból megtérést? Hogy beszélhetünk náluk állandó megtérésről?

A megtérés kérdése mindig foglalkoztatta a vallászpszichológusokat. A század elején Starbuck és St. Hall amerikai pszichológusok kutatásai alapján egyesek arra a megállapításra jutottak, hogy ilyen pálfordulás nélkül nincs is komoly keresztény élet. Megállapították még a megtérés normális korát is: 16 és 17 év között. Azonban hamarosan kitűnt, hogy módszertani hiba csúszott be a kutatásba. Olyan protestáns felekezetek vizsgálatát vették alapul, amelyeknél a megtérés, újjászületés élményszerű megélése az isteni kiválasztottság jele és előfeltétele volt. Akik tehát hozzájuk akartak csatlakozni, azoknak ezt „meg kellett élni", akár végbement bennük, akár nem.

Ma már általában elfogadott tény, hogy a megtérés folyamatánál lélektanilag két fő típust különböztethetünk meg. Van, akinél gyorsan és váratlanul történik, csodálkozást váltva ki mind saját magából, mind környezetéből. Szent Páltól Ciaudelen keresztül Frossard-ig több ilyen klasszikus példáról tudunk. A másik típust Szt. Ágoston vagy Newman bíboros esete szemlélteti: lassú, fokozatos kiérés. Az elsőnél hirtelen újjárendeződés lép fel a lélekben: a másodiknál a két felfogás (amit elhagy és amit felvesz) hosszabb-rövidebb ideig együtt él. Azaz a megtérés lényege nem lefolyásának ritmusában rejlik. Az első típus talán szembeötlőbb, jobban kiváltja a pszichológus és a hivő kíváncsiságát. Az utóbbi ezekben a váratlan fordulatokban isten különleges beavatkozásának jelét láthatja. A lényeget azonban másutt kell keresni.

Az első döntő tényező a megtérés gyökeres volta, radikalitása. Ez közös Claudelnél és Newmannél, Szent Pálnál és Ágostonnál. A végsőkig menő átalakulás, az egész személyiség átrendeződése. Amit eddig égetett valaki, azt most imádja, s amit imádott, azt most égeti. Mégpedig nemcsak felületesen, pillanatnyi fellángolással, hanem mélyen szántóan, gyökerestül, s ezért maradandóan: életet átfogóan. S evvel áll kapcsolatban a második tényező is: a lélek Istennel telik el. Bizonyos értelemben beszélhetünk nem vallásos megtérésről is, pl. hogy valaki már nem iszik, vagy átállt egy másik politikai párthoz stb. De igazán életet átfogó átrendeződésről van itt szó? Köz25