Szolgálat 42. (1979)
Tanulmányok - Benkő Antal: Állandó megtérés
ugyanabban a szeretetben és megbocsátásban, amire a maga számára áhítozik. És míg a jóságos Isten arca kirajzolódik előtte, felfedezi nemcsak a másik ember jóságát — Isten jóságának hacsak roncsokban is, de valóságosan jelenlévő vetüietét —, hanem önmaga jóságában is egyre inkább hinni tud. A kegyelem, amely önismeretre indította, végigvezeti a szeretet útján: az Isten és az embertárs egyre növekvő szeretetében mindinkább megtanulja szeretni önmagát. A fenti vázlat drámai módon próbálta kisarkítani azt, ami igazában a lelki élet belső törvényszerűsége és minden megtérésben, bűnbánatban, lelki előrehaladásban vagy javulásban valamiképpen jelen van. A logika nyelvén így fogalmazhatnánk meg: az önszeretet, az Isten és az embertárs szeretete korrelativ fogalmak és tények. Egymást feltételezve, egymásra épülve valósulhatnak csak meg. A filozófiai antropológia nyelvén így mondanánk: az ember szellemisége (= önbirtokiása) csak az interperszonális viszonyban és a transzcendencia távlatában bontakozhatik ki. Az evangélium egyszerűbb nyelvet használt, az ószövetség fogalmait használva a kettős főparancsról beszélt: mindenek előtt és felett istent kell szeretned, de a második parancs az elsőhöz hasonló: szeresd embertársadat, mint önmagadat. Benkő Antal ÁLLANDÓ MEGTÉRÉS Az egyház életében a nagyböjt, ádvent a megtérés különleges idői. De egyébként is készen kell állnunk erre. Felmerül a kérdés: lehet-e joggal állandó megtérésről beszélni? Annál is inkább, mert ha felnyitunk egy pszichológiai szótárt, az a megtérést úgy állítja be, mint rendkívüli eseményt. H. English szótára (Comprehensive Dictionary of Psychologyca! Terms) a következő meghatározást adja: „Radikális, viszonylag gyors változása a hitnek, állásfoglalásnak, főként vallásos téren, ennek megfelelő jellembeli változással, ill. külső magatartással, bár maradhat ezek nélkül is.“ A nagy megtértek életében hasonlót találunk. „Tizennyolc éves koromban — írta később önmagáról Paul Claudel, a költő és drámaíró — azt hittem, amit abban az időben az úgynevezett művelt emberek átlaga . . . Elfogadtam, teljes keménységgel a monista és mechanisztikus feltevést: hittem, hogy minden törvényeknek van alávetve, hogy a világ okok és következmények szigorú láncolata, amit a holnap tudománya tökéletesen kibogoz.“ Ilyen lelkülettel megy el karácsonykor a Notre Dame-ba a vesperásra, hogy írói témát keressen, és mert nem volt jobb dolga. Ekkor „történt meg velem az az esemény, amelyik egész életemen uralkodik. Szívembe hatott egy pillanat alatt, és én hittem. Hittem, olyan erős odaadással, létemnek olyan fordulatával, oly hatal24
