Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Megtérés és önismeret

és eitékozolja örökségét, a lélek szabadságát. A magát kinyilatkoztató, törvényt hozó, erkölcsre tanító Istenben ezek után már nem a hazaváró Atyát, hanem a szigorú számonkérőt, a fenyegető tilalomfát, örömökre irigy, tiltásokban és vádakban megnyilatkozó zsarnokot látja. Istenismerete eltorzul: az istenkép helyett bálványt farag szívében mindabból az adatból, amit bontakozó elméje és feljajduló lelkiismerete — erkölcsi érzéke — az örök Istenről tanít. A másik emberben sem egy közös hivatás részesét, hanem a vetélytársat látja, akivel harcol a nagyobb részért, a gazdagabb zsákmányért, nagyobb részért az érzéki örömökben, nagyobb hatalomért a világ felett. Ahelyett, hogy Isten szeretetében növekednék, egyre hevesebben gyűlöli a bálványképet, amit helyébe állított; ahelyett, hogy embertársában is önmaga szellemiségének sorsosát látná, tudatában őt is eltorzítja: kizsákmányolható tárggyá, jogfosztott prédájává alacsonyítja.

Akit Isten hármas ismeretre és szeretetre hívott (hogy önmagát, embertársát és Istent növekvő mértékben és szabadsággal, növekvő szellemiséggel ismerje és szeresse), azt a bűn a hármas hazugság és gyűlölet örvényébe taszítja. önismeretéből kivetkőzve, saját szellemi mivoltától elidegenedve, egy eltorzított istenképet elvetve, harcol vagy szövetkezik a másik emberrel hatalomért, gazdagságért és múló örömökért. A szellemi lét csúcsára hivatott ember így az anyagi világ rabjává lesz. Hogyan lelhet szabadulásra?

A keresztény teológus és lelkivezető tudja, hogy a bölcselet egyedül nem nyújthat kiutat. Csak az Isten kegyelme adhat szabadulást, azé az Istené, aki maga leszáll az érzéki lét síkjára, a látás-hallás-tapasztalás érzéki közlésmódján szól ahhoz az emberhez, aki elfeledve szellemi méltóságát, csak az állati lét, az anyagi valóságok szempontjai szerint él. Az Isten úgy szól az eltévelye- dett emberhez, hogy életét először megosztja vele, tapasztalatainak nyelvén alakítja ki tanítását, részt vesz szenvedéseiben, sőt gyűlöletének áldozatául esik, hogy megossza vele a halál élményét is. A megtestesült Isten az ember saját bűnokozta tragédiáinak élményanyagába ágyazza mondanivalóját: a saját kategóriáiban hívja őt vissza önmagához.

Ez a hívás a „metanoia“-ra nemcsak külső szó, nemcsak emberi nyelven vagy emberi jelekben külsőleg megtapasztalható tanítás, hanem egyben belső kegyelem, fénycsóva, amely az ember belső életében világosságot gyújt, és tekintetét önmagára fordítja. A megtérés kezdete isteni csoda: az Isten teremtő ujja megérinti a lelket, hogy önmaga igazságára ébredjen. Aki a szellem birodalmából messzire bujdosott, aki a bűn útját járva szellemi mivoltától elidegenedett, most a kegyelem hatása alatt magára pillant. Ez a kegyelmi csoda sokféle módon történhet. Esetleg úgy, hogy arra döbbenünk, hogy csak múlandó, halandó fantomok nyomába jártunk, és minden sikerünkre végső kudarcként be fog következni az elmúlás, a halál. Lehet, hogy úgy, hogy rájövünk: hatalomvágyamban, önzésemben egyedül maradtam, holott lelkem legbelső, legszen- 1ebb törekvése közösséget, szeretetet, a jóság és az igazság együttes birtok22