Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Megtérés és önismeret

történeti egymásratalálása és összefonódása nem a véletlen gyümölcs«, hanem évszázadok elmélkedő keresésének és aszkétikus tapasztalatának eredménye. Természetesen a keresztény megtérés az evangéliumok Krisztus-élményén alapszik, de feldolgozása, megértése, emberi mivoltunk igényeivel való egybevetése nagyrészt a görög-latin kultúra eszközeinek felhasználásával megy végbe. Minthogy itt inkább elméletet és rendszerező meglátásokat, nem történeti fejtegetést akarunk nyújtani, kevés kifejezett forrásanyagra fogunk utalni. Nagyban-egészben mégis azt mondhatjuk, hogy az egyházatyák és főképp a monasztikus középkor gondolatvilágából merítettünk, nem utolsó sorban az »utolsó egyházatyától“ („ultimus inter Patres séd prioribus non impar" — Mabillon), Szt. Bemáttól, aki tömör rendszerezéssel oktatta kora .klerikusait“ (= diákjait, egyetemi hallgatóit) a keresztény megtérésre, a szentatyáktól örökölt aszkétikus ideál és a monasztikus életforma elfogadására De con- versione ad clericos c. művében.

Az embert Isten beleteremtette az anyagi világba: onnan hívja őt magához, testi létben keli szellemiségét kibontakoztatnia és megvalósítania, az anyagi világot saját magán keresztül Istenhez emelnie. A szellemi lény testi állapota annyit jelent, hogy ismereteit érzékein keresztül gyűjti, szabadságát testi aktusok véghezvitelében valósítja meg. Az emberi szellem önmagát nem közvetlenül ismeri, és nem is rendelkezik közvetlen rendelkező hatalommal önmaga felett, hanem csak közvetve: testi létét, érzéki tapasztalatait, az anyagi világgal való kapcsolatait tudatosan éli át, a világ adottságait mint lehetőségeket tapasztalja meg, szabadsága e lehetőségek közötti választások és döntések élményeiben valósul meg. Szellemi létünk tehát egyszerre adottság és feladat. De a szellemiség legfontosabb élménye a másik ember, a másik szellemi lény ismerete, ismét nem közvetlenül, hanem érzéki jelek — beszéd, írás, együttlét — közvetítésével. A másik ember ismerete, a szabadon felajánlott és elfogadott embertársi viszony, az ismeretcsere, az akarat szabadságának közös vállalása, az együttes döntés és közös élet — mindez utat nyit arra, hogy az ember a maga szellemi voltát tükrözve lássa nemcsak az anyagi világban, hanem egy másik anyagba ágyazott szellemi lény válaszainak visszfényében.

Isten terve az volt velünk, hogy egymás szeretetének, a világ megismerésének és átformálásának közegében fokozatosan szellemi mivoltunkra ébredjünk, és ugyanakkor a tudat fejlődésének lépcsőfokain az ő ismeretében és szere- tetében szünet nélkül, a színről-színre látás határtalan távlatáig előre haladjunk. A bűn ennek az isteni tervnek a meghiúsulását hozza. Az ember, amikor gyűlöl, amikor érzéki vágyak rabja lesz, amikor hatalmat követel embertársai szabadsága felett, amikor az anyagi világ gazdagságát kizárólagos uralma alá próbálja hajtani, szellemi hivatásának és mivoltának torzképévé válik. Akárcsak a tékozló fiú, „messzi országba vándorol“, azaz otthagyja a lélek birodalmát (Origenésztől a középkor végéig a példabeszédet így értelmezi a teológiai irodalom), a „disznók eledelén“, azaz az érzéki örömöket falva próbál kielégülni,

21