Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Belon Gellért: Isten keresése és megtalálása

testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára“ (Kol 1,24). És eljut oda, hogy így ír: „nyíltan megmondom, hogy Krisztus — mint mindig — most is megdicsőül testemben, akár éltemben, akár holtomban“ (Fii 1,20).

így lesz teljessé benne „az Atya titka“ (Kol 2,2), aki szeretetének töprengésében: „Mit tegyek? Elküldöm kedves fiamat“ (Lk 20,13) határozta el a megváltást, és így „tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, amikor még bűnösök voltunk" (Róm5,8).

Mekkora út vezet az Isten nevében gyilkoló Pál Istenétől a szenvedések és megaláztatások mélyén lévő Pál önmagát megalázó és Fiában önmagát halálra adó Istenéig! . . . Hogy tűnnek el egymás után Pál Isten-képéből előbb Jehova dühös villámai! Hogy alakulnak át benne aztán az ószövetség fényei az emberségnek feltámadásban ragyogó dicsőségére! És ebből ragyogó emberségből hogy emelkedik ki előtte a feltámadásban is megőrzött sebeket hordó Megváltó (kereszt teológiája), majd ezt követően az eláradó bűnfolyamot fölülmúló kegyelmi özön (bűn teológiája), hogy végül is a szeretet áldozatává váljék?! Mind egy-egy állomás a belső fejlődésben. Sokat szenvedett érte, de megérte. Neki is — és nekünk is.

A megtalálók Isten-keresése

Jézus azt mondja, hogy az Isten országának lélekbe eső búzaszeme nőni akar. Szent Pál példája mutatja, hogy a készen kapott Isteneit egy életen át fejlődik: mélyül is, tisztul is. Ezért akik keresik az Istent, örüljenek, hogy már megtalálták. Akiknek pedig már van Istenük (akár nevelés folytán, akár keresés után), azok ne gondolják azt, hogy megállhatnak előtte vagy mellette. Mindig új és új oldalról akarja megmutatni magát, mint a búzaszem előbb gyökér formában bontakozik ki — és milyen lebiJincselően izgalmas, érdekes és sokrétű egy gyökér! —, de nem áll meg, utána újabb formája a szíklevél, majd a szalma s a kalász. Mind új meg új formája a búzának, noha ugyanegy a búza. De jaj, ha megmarad szalmának vagy nyers kalásznak! . . .

Ha ezt a krisztusi alapképletet nem feledtük volna egyre-másra a két évezred folyamán, nem lett volna olyan ellenségeskedés a vallások, a vallásokon belül a felekezetek, feíekezeteken belül a különböző elméleti vagy gyakorlati irányok között. Mert mindegyik a maga belső alapélményére, lelki világát alkotó hitére építve tette, amit tett. önmagában véve jó, szép, szent és isteni eszme képezte kiindulási pontjukat. De alkalmazhatjuk szent Pál szavait: „a bűn — hogy lényege szerint mutatkozzék — azzal okozta halálomat, ami jó“ (Róm 7,13). És így elfeledve a közös értékeket, a különbözőség vitte embertelenségre a történelmet. így lesz a vatikáni zsinat ökumenikus és pluralista felfogása minden Isten-kereső és minden Istent megtaláló számára kötelező magatartássá.14