Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Belon Gellért: Isten keresése és megtalálása

szakán és mennyi nappalon át kellett vívódnia, míg a rómaiakhoz írt levél bűnszemlélete kialakult benne! Érdekes megfigyelni, hogy milyen bőséges bűnlistákat sorol föl ezidőtájt írt leveleiben (Gál 6,19-22; Róm 1). És mintha csak sötét vízióban jelennék meg lelki szeme előtt az Ádámtól „minden emberre“ átszármazó bűn és halál (Róm 5 és 6} sötét folyama, amely zúgva tör át minden időn és kultúrán. De lesújtottságából nemcsak fölemeli az „egy ember“ Krisztus kegyelmének túláradó ereje, hanem valóságos diadalérzés tölti el: a bűn is megdicsőíti az Istent valamilyen titokzatos módon, és Isten embernél magasabb rendű művészete a rosszból is előhozza dicsőségét. Igaz, alaposan félreértették (mint ahogy ma is félreérthetik sokan). Maga panaszolja nem is egy helyén a római levélnek: „Miért ne tennénk rosszat, hogy jó származzék belőle, mint némelyek rágalmaznak bennünket, hogy effélét állítunk“ (Róm 3,8). Belső tusakodásait ő is elárulja azonban, amikor végül is belekiáltja a kérdező fülébe: „Ember, ki vagy, hogy vitába szállsz az Istennel?“ (Róm 9,20) És elárulja imádó csodálatát e feketén fénylő titok színe előtt, mikor ezeket a — szent Péter szerint is — „nehezen érthető dolgokat“ (2Pét 3,16) és ezeknek tárgyalását lezárja: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Milyen kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!“ (Róm 11,33) A bűn áradatának látomása, ahelyett hogy hitét gyöngítené vagy lemondó pesszimizmusba sodorná, Isten titkának dicséretére és imádásá- ra indítja. Hol vagyunk mi ettől?

5. És végül beteljesedik Isten-élményének kifejlődése a szenvedő Krisztussal való azonosulásban. Pálnak élete folyamán kijutott a szenvedésből, mint ahogy mindkét korintusi levelében részletesen felsorolja (1Kor 4,10-13; 2Kor 6,4-10). Testi szenvedésekkel párosulnak igen nagy és igen mély lelki szenvedések. Kezdettől fogva elfogadja ezeket, de hogy mennyire megszenvedi, kitűnik abból, hogy menekülni próbál tőlük. Szenvedésekre érzékeny lelke „háromszor is kérte az Urat, hogy szabadítsa meg“ (2Kor 12,8) az őt „arcul verő“ bajtól. A rómaiakat szinte megrendítő ünnepélyességgel kéri: imádkozzanak, „hogy megszabaduljak a judeai hitetlenektől“ (Róm 15,31). Ám nem szabadult meg, mert előbb négy évi, utóbb 2—3 évi börtön vár rá, aminek nemcsak gátló voltát, de szégyenét is átéli. Ez derül ki ugyanis odavetett megjegyzéseiből. Hogy pl. Oneziforus „nem szégyellte bilincseimet" (2Tim 1,16). És hogy — mint ugyanott írja — „még bilincseket is szenvedek, mint egy gonosztevő (2,9). Érzékli annak tragikumát is, hogy „némelyek féltékenykedve és vetélkedve hirdetik Krisztust . . . abban a hiszemben, hogy bilincseimben keserűséget szereznek nekem“ (Fii 1,15). És végül elérte a nagy magányosság is. Keserűen írja: „Démász a világ kedvéért elhagyott . . . Egyedül Lukács van velem . . . Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra. Mindenki cserben hagyott. Ne rovassák föl nekik!“ (uo. 4,9-13)

Mindezekre a szenvedésekre úgy tekint, mint Jézus megváltó áldozatában való „részesedésre“ (Fii 3,11). Sőt „örömest szenvedek — írja — értetek, és

13