Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Belon Gellért: Isten keresése és megtalálása

gondolkodót el kell pusztítani. Ezeknek lehet fölséges benyomásuk az Isten hatalmáról, de — mert megállt — egyoldalú, merevülni kezd, és lassan a gondolatok átveszik a kővé dermedés folyamatát, s a szív is a kő hidegségét. A keresztes háborúk, az inkvizíciók, vallásháborúk, az iszlám küzdelmei mind nagyon mély vallásos ihletből Indultak el, — és megvalósulásukban mennyi kegyetlenség és jogtalanság keletkezett mindenfelé! Kisebb körökben és személyi kapcsolatokban is mennyi vétek az igazság, a szabadság és a szeretet ellen! És mindennek magyarázatát Jézus ebben adja meg: „Mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem“ (Jn 16,3).

Minden elferdült vallási megnyilatkozás alatt egy megmerevült Isten-eszme vagy Isten-élmény búvik meg. Szent Pál széles skálára húzta ki a keresztény ember vallási élményeinek sorát, amik szeretet nélkül semmit sem érnek. Szent János szavával oktat ki minket az írás: „Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert Isten a szeretet“ (1Jn 4,7).

A legnagyobb baj

A legnagyobb baj az, hogy minderről a legtöbben nem is tudnak semmit. Olyannyira, hogy maga a szentírás menti föl a korabeli zsidóságot az istengyilkosság vádja alól. „Tudom, testvérek, hogy csak tudatlanságból tettétek, amit tettetek, ahogy vezetőitek is“ (Csel 3,17) — mondja Péter. Pál is egyház- üldözéséről ezt vallja: „tudatlanul cselekedtem“ (Him 1,13). Sőt az ószövetségi törvény megtartóiról elismeri: „van bennük buzgóság az Istenért, de hiányzik a kellő megértés“ (Róm 10,2).

Amikor ezeket olvassuk, mindig a múltban jár az eszünk, és Jézus meg az apostolok korában élő problémáknak gondoljuk mindezt. Pedig Isten bizonyára nem azért íratta le a zsidósággal s „a törvénnyel" való küzdelmeket az újszövetségi kinyilatkoztatás legalább egyharmadában, hogy csak történelmi rögzítés legyen. „Tanulságul írták meg" (Róm 15,4) — mondja Pál. És hogy menynyire kellene tanulnunk, azt bizonyítja elhunyt Szentatyánk, VI. Pál megdöbbentő megállapítása: A mai kor Istentől való elpártolásának jórészt maguk a keresztények az okai, mert nem tudtunk tanúságot tenni az ateizmus színe előtt az élő Istenről. Mintha elfeledkeztünk volna arról, hogy „Jézus Krisztus Istene és atyja“ legyen a mi Istenünk és atyánk. És amíg ezt el nem érjük, nem szabad elfelednünk, hogy „most már csak töredékes megismerésünk, és töredékes prófétálásunk is“ (1Kor 13,9). Tehát mindig van javítani való Isten-képünkön (más szóval hitünk tartalmának tudatunkban összegzett élményén), és ebből az Isten-élményből sarjadó vallási magatartásunkon.

Ha elevenen él bennünk az, hogy „ma még csak tükörben, homályosan látunk“ (1Kor 13,12), akkor szert teszünk arra a nyitottságra, amely beengedi a lélekbe az Isten kezében, vagyis a kegyelemben meglévő tisztogató ollót, s hagyjuk, hogy levágja azokat a felfogásokat és magatartásokat is, amelyek — a szőlejét tisztogató gazda megítélése szerint — lemetszendők a kiteljesültebb termés érdekében, bár különben jók s termők.

9