Szolgálat 41. (1979)

Eszmék és események - Utam az oltár felé (K. E.)

A nyolc osztályos elemi iskola befejezése után fölvetődött a kérdés: nem lenne-e jó valami szakmát tanulni. Szerettem volna tanulni, de a város messze volt s az inter- nátus költséges. így otthon maradtam, s mivel mindig nagyon szerettem a természetet, rászoktam a vadászgatásra. Közben megismerkedtem Tóth Tihamér könyveivel, s most már komolyan kezdtem gondolkodni földi és örök sorsomon. Mikor lesen voltam, a várakozás csöndes perceiben már nem az elejtendő vad foglalkoztatott, hanem az olvasottak. Kezdtem többet és jobban, összeszedettebben imádkozni, de a kiutat nem láttam, nem találtam.

1938 telén, úgy február közepe felé, egy este szokás szerint elindultam lesállásomra. Hideg, kemény tél volt. A telihold halvány fényével csodálatos pompába öltöztette az enyhén lankás, havas tájat, s olyan érzést keltett bennem, mintha az elveszített Paradicsomban járnék. Mikor azután egy elejtett nyulat lóbálva hazafelé indultam, az őszi szántás egyik fagyos hantján megcsúsztam, előre buktam, a töltött fegyver leesett a vállamról és elsült, ömlött a vér a jobb karomból. Hála Isten, nem történt nagyobb baj, csak éppen annyi, amennyire szükségem volt.

Vagy másfél hónapig tétlenségre voltam ítélve. Újra a könyvek után nyúltam. A szentek élete került a kezembe. Egy külön kötet a szentatyákról. Azt, mondhatom, nem is átolvastam, hanem átelmélkedtem. Többé nem mentem vadászni. Mindenki meg volt győződve arról, hogy azért, mert ez jó lecke volt számomra. Az igazi ok azonban teljes benső átalakulásom volt. Ez időtől kezdve sokat elmélkedtem (természetesen akkor még nem tudtam, hogy ez elmélkedés). Sokszor elhagytam a szülői házat néhány órára, vagy ha tehettem, egész napra is, s a szabad természetben, Istennek e csodálatos templomában valóban sokszor szinte rendkívüli módon az Ö közvetlen közelségében éreztem magam. Még munka közben is testvéreimmel, ha olykor kicsit megálltunk, én félrevonultam, s ha megkérdezték: hol voltál, kitérő választ adtam. Hiszen nem tudtam volna okát adni, s ha meg is tudtam volna mondani, nem értették volna meg. Valami mindig vonzott a magányba, bár sohasem a magány után vágytam, hanem a rendkívüli, gazdag élményt kerestem, amit az nyújtott. Életemnek ez a szakasza olyan mélyen belém vésődött, hogy később is irányított, megoldáshoz vezetett rendkívüli helyzetekben.

Udvarolni kezdtem. Bár úgy éreztem, minden vonatkozásban megtaláltam azt, akit kerestem, s várták is tőlem, hogy kimondjam a szót, nem voltam képes rá, mert éreztem, hogy az Úr mást kíván tőlem. Hogy mit? . . . Igazán nem tudtam megmondani. Magánúton elkezdtem végezni a négy polgárit. Az első kettő után, 1942 őszén behívtak katonának. Szolgálatom második évében még elvégeztem a harmadik osztályt is, de 1944 augusztusában kivezényeltek bennünket a lengyel frontra. Háborús élményeim csak megerősítették bennem azt a meggyőződést, hogy a földi élet a próbatétel ideje, s aki nem Öt keresi benne, téves utakon jár.

Hazatérésem után, 1946-ban elérkezett az ideje, hogy véglegesen döntsék sorsom felől. Abban az időben magyar bencéssel találkoztam szülőfalunkban. Tőle kértem tanácsot, s ő Pannonhalmát ajánlotta. Nyomban írtam, s nemsokára megkaptam a választ, hogy mehetek. Dec. 3-án már ott voltam a kolostorban, ahol 1945 őszétől működött a laikus testvéri intézmény. 1947. jún. 4-én beöltöztem, 1948-ban fogadalmat tettem. 1950- ben többen elmentek. Mit tegyek? Bizony nem volt itt könnyű okosnak lenni, de nem is volt rá szükség. Az Úr meghívására jöttem, oktalanság lenne, ha a legnagyobb bizonytalanságban a magam erejére támaszkodnám. Egyelőre maradhattunk, és már ez is megoldás, ha az Úr mellett akarunk kitartani.

1952 tavaszán hat hónapos katonai átképzésre hívtak be. Módomban lett volna megmaradni a katonai pályán. De én már mást választottam. — 1963-ban Győrszentmárton- ban esti gimnázium nyílt meg a dolgozók számára. Bár 42 éves voltam már, azonnal fölkerestem elöljárómat, hogy beiratkozhassam. „Ha munkája mellett el tudja végezni, semmi akadály.“ Volt 54 jelentkező, de a negyedik év végére csak húszán maradtunk. Bizony nem kis erőfeszítést igényelt ez, hisz volt, amikor reggel sekrestyés voltam,

80