Szolgálat 41. (1979)
Halottaink - Dr. Werner Alajos (R.)
védés csendjében. Az ellentmondástalan siker gyakran veszedelmes. Mécs, a pap és a költő élete második felében kimenekült ebből a veszedelemből. Verseiből több válogatás jelent meg ekkoriban is: 1953-ban egy kisebb Buenos Airesben: 1968-ban „Vadócba rózsát oltok“ címmel kétnyelvű válogatás Torontóban; végül az „Aranygyapjú“ c. reprezentatív válogatás Rónay György szerkesztésében és kitűnő bevezető tanulmányával (Hung. Cultural Foundation, Buffalo ill. Ecclesia, Bp., 1971). 1944—71 közti verseiből való válogatás a „Vissza a csendbe“ c. kötet (1976 Cleveland). 1969-től a Vigília lapjain is fel-feltünik neve. Megérte 80. születésnapját (vő. Szolgálat 25. sz.) és a múlt évben gyémántmiséjét. Emlékiratain dolgozott és sokat imádkozott. Három szentolvasót is elmondott naponta. Hűséges ápolója volt Szabó Margit nővér. Okt. 30-án bénulás állt be a karjában és ágynak esett. Tüdőgyulladást kapott, és tíz nap múlva csendesen elhunyt. Temetését Szennay András főapát végezte. Lékai bíborosérseknek és az írószövetség tagjainak részvételével. Befejezetlenül maradt önéletrajzában írja le kezdő káplánságának egyik nagy élményét, amelyről verset is írt: „A haldokló paraszt megáldott.“ Ekkor, a betegek szentségének feladása után kapta az örökkévalóságba készülő bácsitól jótanácsként: „Legyen olyan egyszerű, mint az országút, hogy mindenkihez elmehessen. Legyen jó, mint a kenyér, hogy mindenkit etethessen. Legyen vidám, mint a bor, hogy mindenkit megnevettessen.“ Erre igyekezett életében, s most megbékélten ment át ő is az örök hazába. R. Dr. WERNER ALAJOS (1905—1978) „Isten gondviselő szeretete elfogadta aranymisés áldozatát, és 1978. nov. 8-án este — miután kiürítette a szenvedések kelyhét — magához szólította a daloslelkű egyházzenészt, a melegszívű lelkiatyát. A temetés után koncelebrációban mutatjuk be lelkiüdvéért a szentmisét a máriaremetei kegytemplomban, ahol 25 évig szolgált a Szűzanya oltáránál" — írja gyászjelentése. Egy ember lelki nemességére jellemző, mennyire van érzéke a hála iránt. Hallgassuk meg, hogyan beszélt „Loizi bácsi" aranymisés interjújában életéről (I. Magyar Kurír 1978. júl. 14/15): „1905. júl. 14-én születtem a mai Tiszakécskén (akkor Újkécske), ahol szüleim átmenetileg pár évig tartózkodtak, majd visszakerültünk Pozsonyba, ahol nagyapámnak, a Bajorországból jött Werner Péternek zongoragyára volt. Nagy hálával gondolok Mikes János volt szombathelyi püspökre, akivel még kisdiák koromban találkoztam itt Pozsonyban: egy Jézus Szíve processzió alkalmával énekeltünk P. Felicián énekkarában. Kedvesen elbeszélgetett velem. Amikor aztán konkurzusra került a sor, őnála jelentkeztem Szombathelyen (1923). A teológiát Budapesten végeztem. Kispap koromban cantus-magister voltam. Mikes püspök, látva zenei érdeklődésemet, fölszentelésem (1928. jún. 21) után Rómába küldött öt évre, hogy a pápai Egyházzenei Intézetben elvégezhessem a gregorián és a kompozíció tanszakot. (Amit szerényen elhallgat: mindkettőből doktorátust szerzett, hazánkban elsőül; a lateráni bazilika karkáplánja volt, Carusótól vett különórákat . . .) Hazaérkezésem után a szombathelyi szemináriumban énektanár lettem. Ebben az időben alapítottam meg a „Schola Sabariensis“-t: fiúkból és felnőtt férfiakból alakított vegyeskart, amellyel annak idején — a 20-as és 40 es években — Zalaegerszegen, Sopronban, Székesfehérvárott, Nagyváradon, Kolozsváron és ismételten Budapesten hangversenyeztünk. Nagy hálával tartozom Harmat Artúrnak, aki a fiatal egyházzenészeket szemmel tartotta. Az ö föíkérésére 1936—1942-ig hetenként Pestre utaztam, hogy a Zeneakadémián gregorián éneket és egyházzenei szaktárgyakat tanítsak. Tanítottam a zeneakadémiai tanárképzőn is. 1942-ben, zeneakadémiai tanárrá való kinevezésem után, végleg a fővárosba költöztem, a Regnum Marianumba. Itt alakítottuk meg a „Schola Regia“ énekkart. Kodály Zoltán nagyon szerette ezt a Scholát, és sokszor meghallgatta. 1953-ig működött. 97
