Szolgálat 41. (1979)

Halottaink - Dr. Werner Alajos (R.)

Az Eucharisztikus Kongresszust (1938) megelőző évben végigjártam az összes magyar szemináriumot, beleértve a Pázmáneumot is, hogy előkészítsem a kispapok közös kórusát. Ök énekelték a legátusi mise változó részeit. Ugyancsak előkészítettem a budapesti énekkarokat, akik ezen az áldozócsütörtöki misén az Ordináriumot énekelték: mintegy kétezren. Jóbarátomként tisztelhettem a kor minden ismertebb egyházzenészét. (Kodálynak gyóntatója volt.) Köztük Bárdos Lajos ma is közreműködik az új Énektár előkészítésében.“

Született pedagógus volt: nagyon szerette az Egyházat, nagyon szerette a zenét és nagyon szerette tanítványait. A Schola Regia úgy jött létre, hogy hittanórákon hospi- tálva kiválasztott jófülű, jóhangú fiúkat, és megkérte szüleiket, engedjék őket énekelni tanulni. Azután rendszeresen foglalkozott velük, éveken át, míg csak hangjuk mutálni nem kezdett. Megesett, hogy egy szó köszönetét sem kapott, sem a gyerektől, sem a szülőtől. Nem is azért dolgozott. Óra végén levitte gyerekeit a kápolnába. Először ő szólt egy pár szót Jézushoz, utána a kicsik. Végezetül egyenként engedte ki őket, egy- egy szem mézcukrot dugva a szájukba. (Amíg azt szopogatja, nem fog kiabálni, a csöpp méz meg jót tesz a hangszálainak.) Ha egyikük hiányzott, még aznap elment a Keleti postájára (mert onnan hamarabb kézbesítették), és bedobott neki egy lapot: „Legközelebb ekkor meg ekkor várlak az énekiskolába.“ — Egy nyáron elvitte egy tucat volt tanítványát, már kamaszfiúkat, két hétre Egerbe. Paptársa egész nap vidám programmal tartotta őket, úsztak, kirándultak, ö pedig énekórákat adott nekik, hogy majd kiérett hanggal visszajöjjenek. Mindent ő fizetett. — A már idézett interjúban boldogan említi, hogy aranymiséjén a két Schola volt tagjai a remetei énekkarral közösen énekelték Kodály Magyar miséjét. Különben a pomázi templom kórusán felfestményen látható az atya a scholájával.

Nemcsak a lélekre volt gondja: az egész embert szerette, nevelte. Scholájának egyenruháját a Nemzeti Színház tervezőjével terveztette meg, így vonultak fel szemet gyönyörködtetően a Kongresszusra. A háborúvégi ínséges időben nagycsütörtök papi ünnepére Szombathelyről hozott paptársainak egy libamájat, hogy az ünnep mindenképpen ünnep legyen. Mint a központi szeminárium prefektusa, nyáron végiglátogatta kispapjait. Volt tanítványai bizonyára sokat mondhatnának Werner atyáról, a nevelőről.

Született zenész volt. Remetén minden csütörtökön és vasárnap százak hallgatták orgonajátékát. Igényes ízlésű önálló művekkel is gazdagította zeneirodalmunkat. „Éneklő Egyház“ (1937) és „Éneklő élet" (1948) c. művei korának legmagasabb szintjén tárgyalják a liturgikus zene törvényeit. Bárdos Lajossal adta ki a Responsalét, Harmat Artúrral a kántorok gregorián kézikönyvét, a Cantus cantorum-ot. Mindebben a liturgia istenszolgálatának szépsége, tisztasága vezette. Mint ahogy hétköznapi beszédében sem használt pongyola kifejezéseket, mindig elegánsan, választékosán fejezte ki magát. Nagy önálló művei: a Mercedes-mise a Fogolykiváltó Boldogasszony tiszteletére saját szabadulása után, a Szent István-kantáta, a Magnificat, a Te Deum.

De fő munkája a magyar egyházzenei reformban való közreműködése volt. Először népi és gregorián anyaggal kibővítve 1948-ban kiadta a „Szent Vagy Uram“ énekeit „Hozsanna“ címmel, majd 1973-ban ugyanezt a liturgikus reform alapján átdolgozva, Bárdossal. Utolsó éveiben pedig a készülő Énektár munkabizottságának irányítója, lelke volt. ö rendezte sajtó alá a négy magyar passiót, saját kórus-turbákkal. A most élet- belépett temetőkönyv létrejöttében is nagy szerepe volt.

Szerette mondogatni, hogy az énekben mintha megszűnt volna az eredeti bűn, a rosszra való hajlandóság. Aki énekre nyitja száját, tőle telhető jót és szépet akar adni. Leikébe mélyen bevilágítanak ezek a sorai: „Az Úr Jézus a legnagyobb egyszerűségben és szegénységben lépett e világba. Tudta, hogy hol vannak a márványpaloták, de lemondott róluk. Tudta, hogy hol pihen a hegyek gyomrában az arany és gyémánt, látta, hogy hol vannak elrejtve a tenger mélyén a kagylók gyöngyei, de lemondott róluk, bölcsőjét nem rakatta ki velük, hanem megelégedett egyszerű jászollal . . . Egy dolgot azonban nem akart nélkülözni, egy földi élvezetről nem mondbtt le: a muzsikáról, a szép énekről.“

98