Szolgálat 41. (1979)

Halottaink - Mécs László (R.)

MÉCS LÁSZLÓ O. Praem. (1895—1978) Még abban az időben, amikor viharos sikerű külföldi szavalókörútjait járta, Guy Chastel — aki fordított is verseiből — a francia költők párizsi folyóiratának, az Ygg- drasillnak mellékleteként ismertetést közölt életének első feléről és költészetéről (1936. nov. 25.). Ebből a ma már irodalomtörténeti értékű dokumentumból idézünk most: „Észak-Magyarországon egy kis faluban (Hernádszentistván) mint pásztorfiúcska őrizte nyáját. Ott szívta magába a természet szeretetét, amely verseinek mélyén honol. Mint tanító fia ő is tanítani akart. A budapesti egyetemre járt és első verseit ekkor küldte néhány folyóiratba. Kitört a háború, amely komollyá teszi a fiatalokat, és fel­forgatta hazáját. A felfordulás közepette Mécs küldetése tudatára ébred, amely kitá­gítja költészetét. A premontreiek rendjébe lép, pappá lesz, és jelenleg (1936) cseh­szlovák területen egy magyar nyelvű községben (Királyhelmecen) plébános. Mint kis pásztor, de lelki pásztor tovább folytatja juharnak őrzését. És hogy jelképességét fo­kozza, felcseréli Martoncsik József családi nevét Mécs Lászlóra. Mécs, azaz mécses. Egy 25 éves művelt pap számára a szellemi magány falun száműzetésnek felel meg. Mécs ezt a magányt a világ közepébe helyezi. Szoros kapcsolatban van a mindennapi élettel, közvetlenül szemléli a munkákat és a napokat, és a lelkek munkálásában kettős gazdagodást talál: a költő kincsei kitárulnak, és ugyanakkor a pap szíve is meggazdag­szik. E kettős kivirágzást nem lehet egymástól elválasztani. Ezek Mécsnél két iker­virágként jelentkeznek. Mécs lelkét könnyen elfogja a vágy, hogy örömet hódítson, és ebben mindenkit részeltessen. Ha tehetné, körébe vonná az egész világot. Amikor ezt mondja: ,Én tükre vagyok minden mosolyoknak', ez nem irodalom. Az ember mindig érzi benne az ado­mányozás türelmetlenségét. Költészetének kezdetén kevéssel is megelégszik: egy kis közönséges eset, a hordár gesztusa, aki elveszi a csomagját, a vasúti kocsiban vele utazó gyermek tekintete, az anya bizalma, aki útközben elmondja neki fia hazatérését — és a költő a legegyszerűbb realizmusból elindulva hirtelen lendülettel az örök szimbólum felé emelkedik. Egy szív dobog, és az egész nemzet szíve lüktet, a legcsekélyebb mindennapi esemény a szo­ciális kérdést tolja előtérbe. Feltör egy érzelem, és az emberiség kezd az ajkán be­szélni. Az élet sodrából folyó részleteset hirtelen világszenzációvá válik.“ (Msgr. Uhl Antal sz. közlése és fordítása.) Első kötete, a Hajnali harangszó, 1923-ból való. Majd sűrű egymásutánban a többi: Rabszolgák énekelnek (1925), Vigasztaló (1927), Az ember és az árnyéka (1930), Oveg- legenda (1930), Bolond Istók bábszínháza (1931), Legyen világosság! (1933), Válogatott versei (1934), Megdicsőülés (1935), Fehéren és kéken (1937), Élőket nézek (1938), Forgószínpad (1940). 1941-ben jelenik meg összes verseinek vaskos kötete. Sok ver­sét fordították más nyelvekre, négy önálló kötete jelent meg franciául, egy hollandul. De kőrútjain magyarul hódította meg a közönséget, szuggesztív külsejével és sa­játos szavalásmódjával. Hazai irodalmi társaságok egymás után választották tagjaik sorába; a (régi) Vigíliának kezdettől egyik főmunkatársa, később főszerkesztője. Itt jelent meg 1942-ben bátor Hitler-ellenes verse: „Imádság a nagy lunátikusért.” Életében a premontrei rend mélyen érző, imádságos, szépet szerető, titkokban el­mélyedő lelkisége a gyakorlati szeretettől átitatott lelkipásztor igehirdető és karitatív érzékével párosult. 25 éves felvidéki plébánosságából a kis történetek tucatját tudta mesélni elbeszélő jókedvében, mikor Pannonhalmán önéletrajzát írta. Hívei, különösen a szegények, a kisemberek is sokat beszélhetnének róla. Pályáján a nagy cezúrát a második világháború utáni évek jelentették. Bakonyi búj- dosása után (mint a Magyar Életrajzi Lexikon írja) „1953-ban koholt vádak alapján le­tartóztatták, 1956 szeptemberében rehabilitálták.“ Utána káplán lett az Árpád-híd mel­letti óbudai templomban. 1961-től haláláig csendes visszavonultSágban élt Pannonhal­mán. A ragyogó világhódító most befelé fordult: Istennel folytatott párbeszédet a szen­96

Next

/
Thumbnails
Contents