Szolgálat 41. (1979)

Halottaink - Mécs László (R.)

MÉCS LÁSZLÓ O. Praem.

(1895—1978)

Még abban az időben, amikor viharos sikerű külföldi szavalókörútjait járta, Guy Chastel — aki fordított is verseiből — a francia költők párizsi folyóiratának, az Ygg- drasillnak mellékleteként ismertetést közölt életének első feléről és költészetéről (1936. nov. 25.). Ebből a ma már irodalomtörténeti értékű dokumentumból idézünk most:

„Észak-Magyarországon egy kis faluban (Hernádszentistván) mint pásztorfiúcska őrizte nyáját. Ott szívta magába a természet szeretetét, amely verseinek mélyén honol. Mint tanító fia ő is tanítani akart. A budapesti egyetemre járt és első verseit ekkor küldte néhány folyóiratba. Kitört a háború, amely komollyá teszi a fiatalokat, és felforgatta hazáját. A felfordulás közepette Mécs küldetése tudatára ébred, amely kitágítja költészetét. A premontreiek rendjébe lép, pappá lesz, és jelenleg (1936) csehszlovák területen egy magyar nyelvű községben (Királyhelmecen) plébános. Mint kis pásztor, de lelki pásztor tovább folytatja juharnak őrzését. És hogy jelképességét fokozza, felcseréli Martoncsik József családi nevét Mécs Lászlóra. Mécs, azaz mécses.

Egy 25 éves művelt pap számára a szellemi magány falun száműzetésnek felel meg. Mécs ezt a magányt a világ közepébe helyezi. Szoros kapcsolatban van a mindennapi élettel, közvetlenül szemléli a munkákat és a napokat, és a lelkek munkálásában kettős gazdagodást talál: a költő kincsei kitárulnak, és ugyanakkor a pap szíve is meggazdagszik. E kettős kivirágzást nem lehet egymástól elválasztani. Ezek Mécsnél két ikervirágként jelentkeznek.

Mécs lelkét könnyen elfogja a vágy, hogy örömet hódítson, és ebben mindenkit részeltessen. Ha tehetné, körébe vonná az egész világot. Amikor ezt mondja: ,Én tükre vagyok minden mosolyoknak', ez nem irodalom. Az ember mindig érzi benne az adományozás türelmetlenségét.

Költészetének kezdetén kevéssel is megelégszik: egy kis közönséges eset, a hordár gesztusa, aki elveszi a csomagját, a vasúti kocsiban vele utazó gyermek tekintete, az anya bizalma, aki útközben elmondja neki fia hazatérését — és a költő a legegyszerűbb realizmusból elindulva hirtelen lendülettel az örök szimbólum felé emelkedik. Egy szív dobog, és az egész nemzet szíve lüktet, a legcsekélyebb mindennapi esemény a szociális kérdést tolja előtérbe. Feltör egy érzelem, és az emberiség kezd az ajkán beszélni. Az élet sodrából folyó részleteset hirtelen világszenzációvá válik.“ (Msgr. Uhl Antal sz. közlése és fordítása.)

Első kötete, a Hajnali harangszó, 1923-ból való. Majd sűrű egymásutánban a többi: Rabszolgák énekelnek (1925), Vigasztaló (1927), Az ember és az árnyéka (1930), Oveg- legenda (1930), Bolond Istók bábszínháza (1931), Legyen világosság! (1933), Válogatott versei (1934), Megdicsőülés (1935), Fehéren és kéken (1937), Élőket nézek (1938), Forgószínpad (1940). 1941-ben jelenik meg összes verseinek vaskos kötete. Sok versét fordították más nyelvekre, négy önálló kötete jelent meg franciául, egy hollandul. De kőrútjain magyarul hódította meg a közönséget, szuggesztív külsejével és sajátos szavalásmódjával. Hazai irodalmi társaságok egymás után választották tagjaik sorába; a (régi) Vigíliának kezdettől egyik főmunkatársa, később főszerkesztője. Itt jelent meg 1942-ben bátor Hitler-ellenes verse: „Imádság a nagy lunátikusért.”

Életében a premontrei rend mélyen érző, imádságos, szépet szerető, titkokban elmélyedő lelkisége a gyakorlati szeretettől átitatott lelkipásztor igehirdető és karitatív érzékével párosult. 25 éves felvidéki plébánosságából a kis történetek tucatját tudta mesélni elbeszélő jókedvében, mikor Pannonhalmán önéletrajzát írta. Hívei, különösen a szegények, a kisemberek is sokat beszélhetnének róla.

Pályáján a nagy cezúrát a második világháború utáni évek jelentették. Bakonyi búj- dosása után (mint a Magyar Életrajzi Lexikon írja) „1953-ban koholt vádak alapján letartóztatták, 1956 szeptemberében rehabilitálták.“ Utána káplán lett az Árpád-híd melletti óbudai templomban. 1961-től haláláig csendes visszavonultSágban élt Pannonhalmán. A ragyogó világhódító most befelé fordult: Istennel folytatott párbeszédet a szen96