Szolgálat 41. (1979)
Eszmék és események - Magyar nővérek a nagyvilágban
járói, hanem rendünk 700 sok nemzetiségű tagjáról (orvosnők, ápolónők, gyógyszerészek . . .) Magyar csak én vagyok. Anna anya mindig arra intett, hogy éljünk szere- tetben és békében, ez a legjobb példa a „hitetlenek“ között. Persze itt Pakisztánban nem igen van hitetlen, mert a nép többet imádkozik Allahhoz, mint mi, akik nővérek vagyunk. így tehát lehet tőlük tanulni sokat. — Dr. Dengel igazán az egyház „nagy asszonyai“ közé tartozik, mert sok mindent kellett Rómából kérnie, különösen, hogy nővéreink (Medical Mission Sisters) szülésznők lehessenek. Az égből majd látja, milyen sokat tett a mi kis rendünk. Igen szegény lett a kórházunk, mert világi orvosok dolgoznak itt, és nagy a fizetésük. A püspök azt mondta, kell, hogy fizessen a nép valamit a gyógykezelésért. Éppen azon veszekedtem velük, hogy a szegényeimtől nem fogok pénzt kérni, mikor jött a csekk, és odaadtam rögtön a leprás betegemnek, hogy vegyen gyógyszert. Áldja meg a jó Isten önt és az adakozókat. Mondtam neki, hogy mondja el a jó mohamedán imát a jótevőiért. Én nem üzleti ügyet akarok szolgálni, hanem a szegényeimet ápolni. Hála Isten, jól bírom a munkát, és fáradságon kívül más bajom nincsen. „Kukucskálok“ az ég felé, hogy mikor fog hívni a jó Isten. Nov. 10-én volt 41 éve, hogy a misz- szióban vagyok. Te Deum, Magnificat, Deo gratias! Sr. Dömmel Bernadette St. Teresa’s Hospital Mirpurkhas, Sind Pakistan + Ezer bocsánat, hogy ily későn válaszolok, sajnálom, de nem az én hibámból történt. Június végen tífuszos betegségbe estem, magas lázzal, amely 3 hétre az ágyba döntött. Elvittek Tarbelába a kórházba. Júl. 22-én jöttem vissza Pindibe. Hála a jó Istennek, most már jól vagyok. A 65 dollárért pakisztáni pénzben 658 rupit és 75 pajszát (fillért) kaptunk. Ezer köszönet a rólunk való megemlékezésért, a napi imáinkban fogunk emlékezni a jótevőkre az Úr Jézus előtt. Beszámolok, hogy mire költöttük a pénzt. Franciska nővér 400 rupiért vett 1 mázsa rizskását és 3 mázsa lisztet, ebből készítik a mindennapi csapatit (kenyeret), minálunk lángosnak nevezik. Ezzel táplálkozunk reggel-délben-este. 100 rupit a kis „csokoládék“ kaptak tejporra, teára és cukorra. Ök 30-an vannak, többnyire muzulmánok. A legkisebb 8 napos, a többiek 4 éven aluliak. Ha a szülők nem akarják vissza a kis csecsemőt, akkor írást kell adniok, így mi szabadon adhatjuk őket örökbe egy jó katolikus családnak. Végre 158 rupit a legszegényebb falusi és tanyasi családok segítségére adtunk, különösen azoknak, akik betegségük miatt nem képesek tankönyveket venni a gyerekeknek. Igen sokan szenvednek tüdőbajban, ezek igazán rászorulnak a segítségre. Amikor kimegyünk, a kis falvakban nem látunk mást, csak a nagy szegénységet és nyomorúságot. Karácsony előtt megyünk egyik faluból a másikba ebédet osztani, mert ha nem megyünk, igen meg vannak sértődve. Itt az a szokás, hogy a plébános vagy ha ő nem teheti, a falu jómódú emberei adnak egy nagy ebédet a szegény elemi iskolásoknak. Az ebéd rizskásából, húsból áll, és többféle fűszeres magot összetörve főzik meg. Ez a legünnepélyesebb ebéd itt. Nem kell sem asztal, sem szék, elég a föld; én adom nekik a rizskását, a kedves nővér a vizet, a tanítók rendet csinálnak és a tanítónők jönnek kiszolgálni. Ha marad rizskása, kiosztjuk az otthon levőknek. (A k. nővér fényképet is küldött, amelyen egy 400-as csoportnak osztja az ünnepi ebédet.) Az árvaházunkban van 72 leány, mind keresztény, 6—20 évig, vagyis az érettségi vizsgáig, ha jó feje van a tanuláshoz. De utána el kell hagyniok az árvaházat. Ha vannak rokonaik, oda mennek, ha pedig nincs senkijük, mi gondoskodunk róluk addig, míg meg nem találja mindegyik a párját. Minden évben férjhez adunk négy-ötöt. Hála a jó Istennek, idáig még mindegyikből jó katolikus család lett. Mi szeretnénk többet fölvenni az árvaházba, de nem bírjuk eltartani őket, mert minden oly drága, és az árak napról napra mennek fölfelé. 83
