Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Isten, a kifejezhetetlen
hatalmi eszköz. És amellett cégér. „A Pál ilyen meg ilyen“ — gondoljuk magunkban, és elfelejtjük, hogy Pál, „mint minden ember, fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény“ (Ady); elfelejtjük, hogy az ember léte a titokzatos Isten felfoghatatlan képmása; nem gondolunk arra, hogy az elhatározás szabadsága által az ember minden pillanatban újjáalakul, önmagát teremti. A név által, még ba tulajdonnév is, beskatulyázzuk, lepecsételjük az embereket, hogy nyugtunk legyen. De ezzel elzártuk a mindig új fölfedezésekhez vezető csodálkozás útját. Pedig minden lét titok, amelynek megismeréséhez csak a csodálkozás vezet. Most már talán kezdjük megérteni, miért kifejezhetetlen, megnevezhetetlen az Isten. Mert ö a legkicserélhetetlenebb, legegyedibb, legvalóságosabb, legbirtokol hatat lan a bb, legszeretetreméltóbb valóság! Minden név véges, Ö pedig végtelen; minden szó múló, ó pedig örök; minden kifejezés emberi, Ö pedig isteni; minden hangcsoport egy bizonyos népnyelv sajátosságát viseli, Ö pedig minden nép Ura. Ha egy teremtett szót alkalmazunk Istenre, valami hasonlóságot állítunk az Isten és e teremtett szó között. De, amint a 3. lateráni egyetemes zsinat helyesen mondja: „Nincs olyan hasonlóság a teremtő és teremtménye között, amelynél nem volna nagyobb a Teremtő és a teremtmény közötti különbözőség“ (DS 806). Ezért becsülték az ókor istenkereső remetéi és minden kor buzgó szerzetesei olyannyira a csendet. Nemcsak azért, mert a csendben halljuk meg a szívünk mélyén orgonáié Isten halk szavát, hanem azért is, mert a kimondhatatlan Isten előtt hallgatva leborulni a legszebb istendicsérő himnusz. Mi szeretnénk az Istent szavaink, fogalmaink, elképzeléseink, törvényeink kaltikájába zárni. Szinte megszabjuk neki, hogyan viselkedjék. Követeljük, hogy sikere legyen vállalkozásainknak, ha „az Isten dicsőségére“ kezdtünk beléjük. Megbotránkozunk, ha az Isten nélküliek felülkerekednek, és kérdőre vonjuk az Urat: hogyan engedhet meg ilyet. Ha átcsap fejünkön a szenvedés hulláma, kételkedni kezdünk Isten létében. Megzavarodunk, ha művünk, amelyet az ő jóváhagyásának tudatában kezdtünk, összeomlik és kudarcba fullad. Pedig az olyan Isten, akit megrendszabályozhatnánk, kiszámíthatnánk, mértékünkhöz szabhatnánk, nem volna az egy, igaz Isten. Ezt megérteni könnyű, de belátni nehéz; állítani egyszerű, de átélni, átszenvedni mindenné! nehezebb. Megfagy bennünk a vér, mint Ábrahámé, amikor Izsák fiára emelte kezét Mórija hegyén; vért izzadunk, mint jézus a Getsze- máni majorban; tőr járja át szívünket, mint Máriáét a Golgotán. Aki az Úr Istennel játszmába kezd, annak tudnia kell, hogy az Űr nincs szabályokhoz kötve; tudnia kell, hogy nem egyszer ő maga kéri vissza az ígéret fiát; tudnia kell, hogy látogatása néha olyan, mint a sötét fergeteg. De azt is tudnia kell, hogy éppen ilyenkor a leghűségesebb és a legirgalmasabb. Ez a hűség és irgalom azonban a kiszámíthatatlan titok fátylába burkolózik, mert „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én utaim nem a ti utaltok — mondja az Úr. 7
