Szolgálat 41. (1979)
Eszmék és események - Isten arcának fényében (Theresia Hauser)
kódik, de nem tesz szemrehányást. Csodálatos, hogy milyen jó és türelmes irántam: hagy rá időt, hogy köszöntsem Bálaám elragadó szamárkancáját, hogy álmodozzam egy levendulamező előtt, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a hátamon ül. Lépkedek csöndesen. Remek, ahogy szó nélkül is megértjük egymást. Különben amikor szavakat súg a fülembe, abból nem sokat értek. Az egyedüli szava, amit megértettem, mintha csakis nekem szólt volna, és tanúskodhatom az igazságáról: „Az én igámat nem nehéz hordani, és az én terhem könnyű“ (Mt 11,30). Szamárhitemre, olyan ez, mint amikor vidáman vittem az édesanyját karácsonyeste Betlehem felé. Jules Supervielle, a szamárbarát költő, jól megsejtette: „(Mária) könnyű volt, mert csak a benne rejlő jövő volt a gondja“. Lépkedek, örömmel. Amikor a dicséretét akarom énekelni, ördögi lármát csapok, hamisan ordítok. Ö ilyenkor szívből nevet, úgy, hogy kacagása a döcögő kerékvágást táncparketté változtatja, és patáimat széllel bélelt csizmává. Esküszöm nektek, ilyen napokon aztán haladunk! Lépkedek, lépkedek, mint a szamár, aki Krisztust hordja a hátán. 1978. július 2. Roger Etchegaray ISTEN ARCÁNAK FÉNYÉBEN Arcodnak fénye szolgádra ragyogjon, jóságod szabadulást hozzon. (Zsolt 31,17) Míg beszélgettünk, a gyermek mindig újból kijött játszósarkából és odaszaladt apjához. Végül aztán nem hagyta magát lerázni egy odavetett „igen, nem, ott, azután" szóval. Mind a két kicsi kezével maga felé fordította az ellenkező apa arcát. Édesapja rövid szavai csak pillanatokra csillapították le azt a mélyebb vágyát, hogy feléje forduljon, csak rá figyeljen. Csupán akkor nyugodott meg, amikor ez a vágya teljesült, és láthatta az arcát. Mint felnőttek is ismerjük a másik arca, osztatlan jelenléte felé hajtó vágyat. Egy misszionárius beszéli: Jön egy ember az irodámba. Kérdezem, mit kíván. Azt feleli: Atya, csak éppen kell, hogy megint lássalak. Itt ül egy félórát és néz. Elmenőben azt mondja: „Jól van, atya, láttalak.“ — Jelenlétet tankolt — fogalmazza a misszionárius. Egy jól ismert, szeretett ember láttán megtapasztaljuk a jelenlét gyógyító erejét. Nyugodtak leszünk, mint a gyermek apja arca előtt. Szétszórt lényünk összeszedetté válik, rendeződik, utoléri magát, központjára lel. Érezzük, hogy éppé, teljessé válunk. Kereső nyugtalanságunk lecsillapul. Még csukott szemmel is érezzük a másik jelenlétét, mint védelmező, otthont adó odahajlást. Kép és hasonlat ez arra, ahogyan Isten jelenlétét megtapasztaljuk? — Csak kép és hasonlat? Hát nem Isten jelenlétének lehetséges és valóságos 78
