Szolgálat 41. (1979)
Eszmék és események - Utam az oltár felé (K. E.)
megnyilvánulása-e minden emberi jelenlét? Van-e szeretet, gyógyulás, nyugalom anélkül, hogy ő benne lenne, jelen lenne? Az ő neve: „Itt vagyok" (Kiv 3,15). Ö van jelen, mint titokzatos Harmadik, ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevében (Mt 18,20). Ha „arcának fénye" megérint bennünket — akár imában, akár egy ember közelségében, nagy örömben vagy mély fájdalomban —, akkor a sivár vigasztalanság vigasszá, az értelmetlenség értelemmé, az el hagyatottság otthonná válhat. Akkor is, sőt éppen akkor lesz jelenléte életünk alapvető értelmévé, megmenekülésünk élményévé. De nem beszélhetek Isten arcáról, amelyet „senki soha nem látott" (Jn 6,45), anélkül, hogy ne gondoljak ugyanakkor Jézusnak, „az Atya kisugárzásának" (Zsid 1,3) arcára. A megfeszített Jézus fölsebzett, elnyomorított, megcsúfolt, eltorzult, véresre vert arcára. Jézus azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 12,45). És azt is: Aki a legkisebbnek csak egy korty vizet ad, nekem tette (vö. Mt 25,40). Micsoda titokzatos ragyogás Isten arcának ragyogása! Még a legkisebbnek az arcán is felsugárzik előttünk! Theresia Hauser UTAM AZ OLTÁR FELÉ Tanulmányaim utolsó négy évét Sao Paulóban, a XI. Pius teológiai intézetben végeztem. Fölszentelésem után az igazgató arra kért, mondjak egy szentmisét a helyi kápolnában, az intézet lakóinak jelenlétében és közreműködésével. Ezen a tanári kar is koncelebrál. Az igazgató rövid bevezető beszédében ezeket mondta: „Ugyan csak most szentelték föl, igazában azonban már régen éli a papi életet." Ez igaz. „Későn" lettem pap, de „korán" lettem keresztény, Isten gyermeke, s korán meghallottam a szolgálatára hívó szót. Az Úr nem emberi nyelven szól hozzánk, hanem számtalan más formában, úgyhogy a meghívott megérzi, hogy Istennek különös szándéka van vele. Csak így lehet megérteni, honnan merítettem az erőt, hogy mindig újra kezdjem, hogy meg ne álljak az áthidalhatatlannak látszó akadályok előtt. Családunkban 9 gyermek közül én voltam a hetedik. 1921-ben születtem Pozsony megye egyik Csehszlovákiához tartozó községében. Édesapám gazdálkodó volt, s mindannyian a család kisbirtokán dolgoztunk. Édesanyám rendkívül szorgalmas és takarékos falusi asszony, mély buzgósággal. Együtt imádkoztunk evés előtt és után. Úrangyalát délben-este, s azonkívül a család minden tagja — mihelyt elérte a megfelelő kort — egy tizedet a szentolvasóból. Aki ezt bármi oknál fogva nem tudta elvégezni, annak a tizedét jó anyám kiosztotta a többiek között, vagy maga végezte el. Nagyböjti időben — bár sokszor sürgős tavaszi munkák voltak — pénteken du. 3 órakor mindenkinek otthon kellett lennie, együtt végeztük a keresztutat, majd a fájdalmas olvasót. Mikor 1931-ben Komárom megyében egy haszonbérbe vett birtokra költöztünk, édesanyám télen-nyáron 6 km-re járt el kéthetenként a szlovák misére, amit különben nem értett. Még ma is, 89 éves kora ellenére, ha az időjárás nem akadályozza, mindennap elmegy a 7—800 méterre lévő templomba a szentmisére. Töretlen buzgósággal folytatta vallásos nevelésünket. Gyakran elkísértem őt szentmisére, missziókra, egyéb ájtatosságokra. De vallásosságom nem volt öntudatos. * 79
