Szolgálat 41. (1979)

Eszmék és események - Istenkeresés a mindennapi munkában (Albino Luciani)

tőlünk. De azt akarja, hogy ezt ne rendkívüli cselekedetekkel érjük el, hanem közönségesekkel. Csak a mód nem lehet közönséges, ahogyan végezzük őket. Az utca forgatagában, az irodában, a gyárban szentelődik meg az ember, ha szakértelemmel teljesíti kötelességeit, Isten iránti szeretetből és örömmel, úgy, hogy a napi munka nem „mindennapi tragédia“, hanem „mindennapi mosoly“ lesz.

Hasonlót tanított több mint 300 éve Szalézi Szt. Ferenc. De Balaguer több pontban még tovább megy. Szt. Ferenc ugyan síkra száll azért, hogy mindenki lehet szent, de ö csak „a laikusok lelkiségéről“ beszél, míg Escrivá „laikus lelkiséget“ akar. Szt. Ferenc majdnem mindig ugyanazokat az eszközöket ajánlja a laikusaknak, amelyekkel a szerzetesek élnek, ha megfelelő módosítással is. Escrivá radikálisabb: egyenesen az életszentség „materializálásáról“ beszél, jó értelemben értve. Szerinte magát az anyagi jellegű munkát kell imává és életszentséggé változtatni.

A legendabeli Münchhausen báró egy meséjében egy nyúlszörnyet ír le, amelynek kétszer annyi lába van: négy a hasa alatt, négy a hátán. Amikor a vadászkutyák a nyomában vannak és látja, hogy hamarosan utolérik, hátára fordul, és pihent lábaival folytatja a menekülést. Az Opus Dei alapítójának szemében „szörnyszülött“ keresztény élet az olyan, amely két sínpáron fut: itt az ima Istennek, ott a munka önmagában. Nem, mondja Escrivá: az élet gyönyörűség, és a családi élet önmagában vett egység, a maga teljességében szentelődik meg. Ezért beszél „materializált“ lelkiségről.

Helyes és szükséges antiklerika!izmusról is beszél, abban az értelemben, hogy se a világiak ne lopják el a papoktól és szerzetesektől a módszereiket és a „mesterségüket“, se megfordítva. Azt hiszem, ezt az antiklerikalizmust szülői örökségként kapta, különösen az édesapjától, aki minden téren pompás ember volt, dolgos, meggyőződéses keresztény, fülig szerelmes a feleségébe, és folyvást vidám. „Emlékezetemben mindig derűsen él — írta fia —, hivatásomat neki köszönhetem . . . Ezért vagyok .paternalista'.“ Egy kis „antikleriká- lis“ ösztönzést valószínűleg disszertációjával kapcsolatos kutatásai közben is kapott. Az értekezést egyházjogból írta a Burgos melletti Las Huelgas ciszterci apácakolostorról. Ott az apátnő egyszerre minden volt: nemes hölgy, főnöknő, egyházi méltóság, világi kormányzó a kolostorban, a kórházban, a konventek- ben, templomokban és hozzájuk tartozó falvakban, királyi és szinte püspöki joghatósággal és hatalommal. Ez is „szörnyszülött" dolog, ennyi ellentétes és egymásra tornyosuló feladat. így ezek a munkák nem lehettek Isten munkái, ahogyan Escrivá akarta. Hisz hogy lehetne „Isten munkája“ valami — mondta —, ha rosszul van megtéve, elsietetten, szakmai hozzáértés nélkül? Hogy lehet szent egy kőműves, egy építész, egy orvos, egy tanító, ha egyben — amennyire csak rajta múlik — nem jó kőműves, jó építész, jó orvos, jó tanító is? Ugyanilyen értelemben írta 1949-ben Gilson (az 1978-ban 94 éves korában meghalt nagy francia tomista tudós. Szerk.): „Azt mondják, a hit emelte a középkor székesegyházait; helyes ... de a mértan is.“ Hit és mértan, hit

67