Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - J. Ratzinger: A háromságban egy Isten

lóképpen élték meg a világon uralkodó titokzatos hatalmat is: egyes emberek­nek mint kedvenceinek udvarol, másokat közömbösen hagy éhen halói, rab­szolgákká válni, elpusztulni. A világ „atyja" — az élet tapasztalata szerint — a földi apáknak a tükörképe: részrehajló és végeredményben ijesztő. De vajon a tapasztalat alapján a testvériség — amire ma az apák világától elfordulva, olyan nagy lelkesedéssel esküsznek fel — egyértelmű és reményteljes? A Biblia szerint a világtörténelem első testvérpárjának neve: Káin és Ábel. A római mítoszban ennek Romulus és Remus felel meg. A motívum általános, és mintegy a valóság kegyetlen paródiája a testvériség himnuszára. De nem ruházta-e fel a tapasztalat 1789 óta újabb és még borzalmasabb vonásokkal ezt a paródiát, nem igazolta-e „Káin és Ábel" vízióját még sokkal inkább, mint amit az kilátásba helyezett? Akkor hát honnan tudjuk, hogy az apaság megbízható jóság, hogy Isten — minden látszat ellenére — nem játékszerként kezeli a világot, hanem megbíz­hatóan szereti? Ezért volt szükséges, hogy Isten önmaga mutatkozzék meg, lerombolja a képeket, és új mértéket állítson fel. Ez a Fiúban, Krisztusban valósul meg. Egész élete imádkozva nyúlik bele az igazság és jóság feneket­len mélységébe, Istenbe. Csak ettől a Fiútól tudjuk meg valóban, hogy mi az apa. A XIX. század valláskritikájának állítása szerint a vallások úgy keletkez­tek, hogy az emberek az égre vetítették a legjobbat és legszebbet, amijük volt, hogy ezt a világot elviselhetővé tegyék. De amikor csak a sajátjukat vetítették az égre, azt Zeusznak hívták, és az ijesztő volt. A Bibliában szereplő Atya nem hasonmása az emberi apaságnak, hanem egészen új képet tár elénk, az emberi apaságnak isteni bírálata. Isten a maga mértékét állítja fel. Jézus nélkül nem tudjuk, hogy valójában mit jelent az „Atya". Jelentése az ő imájában ragyogott fel, és ez az ima lényegbe vágóan sajátja. Az olyan Jézus, aki nem volna állandóan belemélyedve az Atyába, aki nem állna vele mindig a legbensőbb kapcsolatban, teljesen különböznék a Biblia Jézusától, a történelem valóságos Jézusától. Az ó életének középpontja az ima volt; onnan szemlélve értette meg Istent, a világot, az embereket. Isten szemével szem­lélni a világot és aszerint élni: ez jelenti az ő követését, őáltala lett nyilván­való, mit jelent egészen Isten létezésére alapítani életünket, őáltala érthetjük meg, miért kell a tízparancsolat első tábláját mint főbenjáróan fontosat elfo­gadni. Ő adott értelmet ennek a középpontnak, és ő mutatja meg mibenlétét. De itt ismét felmerül egy kérdés. Jézushoz elengedhetetlenül hozzátarto­zik az Istennel való imádságos kapcsolat. Ez alkotja létének alapját. E nélkül nem lenne az, aki. De hozzátartozik-e ez a kapcsolat az Atyához is, akihez szól? Az Atya is más lenne-e, ha Jézus nem így szólítaná? Vagy mindez csak felüle­tesen érinti, nem hatol bele? A felelet így hangzik: Az Atyához éppen úgy hozzátartozik, hogy Fiának szólítsa Jézust, mint Jézushoz, hogy Atyát mondjon. E nélkül a megszólítás nélkül ő sem lenne ugyanaz. Jézus nemcsak kívülről érinti az Atyát; mint Fia, hozzátartozik isteni létéhez. Isten — már a világ te­remtése előtt — az Atyának és Fiúnak a szeretete. Éppen azért lehet a mi 37

Next

/
Thumbnails
Contents