Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Isten, a kifejezhetetlen
Istenről szóló beszéd bálványimádáshoz vezet, ha megállapodunk a puszta szavaknál és azokat emberi, véges értelmükben az Istenre vonatkoztatjuk. E beszéd akkor nyeri el értelmét, igazi, mély, pótolhatatlan értelmét, ha beleillesztjük a végtelen felé nyitott és a végtelen Istenhez vágyakozó emberi szellem alapdinamizmusába. A vallási élmény égő tüzében, az erkölcsi elhatározás életáldozó, acélmet- szésú vágásában, az igazságismeret megingathatatlan szilárdságában éli meg — tudatosan, féltudatosan vagy alig tudatosan — minden ember, legalábbis életének nagy pillanataiban, azt a végtelen hátteret, „látóhatárt“, amelyet soha kezünkbe nem keríthetünk, szemügyre nem vehetünk, fogalmakba nem szoríthatunk, mégis ez adja a vallási élménynek a végtelen megajándékozottság örömét, az erkölcsi elhatározásnak a „kell" feltétlenségének pecsétjét, az igazság ismeretének az általános érvényesség és megmásíthatatlanság erejét. Akinek van felfogóképessége az ilyen élményekre és tapasztalatokra, annak számára válik jelentőssé és érthetővé az a számtalan szó, amellyel az emberek Istenről beszélnek. Hozzunk erre néhány példát. Az első egy vallási élményről szól. Egy most már a hatvanon túl járó japán kármelita apáca mondta el nekem a következő történetet: Családunk jómódú volt. A császári házzal álltunk rokonságban. Vallásról a családban sohasem esett szó, csak a szokásos Shintó szertartásokon vettünk részt a nemzeti ünnepeken. Talán tíz éves lehettem, amikor egy nap, beleúnván a babásdiba, kisétáltam házunk kertjébe, és egyedül leültem egy padocskára. Amint ott ültem, egyszerre csak úgy éreztem, hogy hatalmas fény vesz körül. Nem volt az evilági fény! Vakítóan ragyogó volt, és mégis barátságos. Én magam, a kert fái, a házunk mögött emelkedő hegy, mind ebbe a fénybe voltak burkolva. Egyszerre megértettem, hogy létezik egy csodálatos Valami, ami végtelenül felülmúlja az egész világot. És megértettem azt is, hogy ez a csodálatos Valami: végtelen szeretet. Ügy éreztem, hogy ez a Végtelen Szeretet az én gyermekszívemet mindenestül magához vonzza. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az állapot. De amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, hogy kedves babáim, és minden más evilági dolog hamuvá és pernyévé égett. Tíz évvel később volt először alkalmam rá, hogy egy katolikus pap magyarázatát halljam Istenről. A pap első szavától kezdve világosan tudtam, hogy az Isten, akiről beszél, az a Valaki, akit én ott a kertben megtapasztaltam. Felismertem öt azonnal, bár egyben azt is megtapasztaltam, hogy nincs emberi szó, amely őt méltón ki tudná fejezni. Ez a leány a császári ház engedélyével fölvette a keresztség szentségét, otthagyott mindent és belépett a sarutlan kármeliták rendjébe, hogy egész életén át magasztalja azt az Istent, aki megelőzte őt szeretetével. A második élmény az erkölcsi rendre vonatkozik. Egy még nem keresztény japán egyetemista, a kereszténység iényegérő! szóló előadásom résztvevője, vizsgadolgozatában következő szavakkal fejezte ki saját felfogását az emberi életről: . Az emberi Én olyan létező, aki az Isten benne való működése révén, a szabadság és engedelmesség tökéletes azonosságában, a .másik ember' (felebarát) 10
