Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Isten, a kifejezhetetlen

iránti szeretet viszonyát valósítja meg. Az ember akkor válik önmagává, amikor szeret; és az ember akkor szeret, amikor az Isten tevékenysége a mi emberi tevékenységünk formáját ölti.

A kifejezés kissé bonyolult, de egészen világos, hogy ez a fiatalember mit is akart mondani: Azt, hogy a feltétlen, önfeláldozó, mindenki felé nyitott, örömteli, igaz szeretet az ember számára csak úgy lehetséges, ha kis énje beleolvad az Isten nagy Énjébe, ha eggyé lesz azzal az Istennel, akiről a Szentírás mondja; „Te szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Te kímélsz mindent, mert minden a tiéd, életnek barátja!“ (Bölcs 11, 24.26). Csak ilyen alapon lesz az erkölcsi élet engedelmesség és szabadság, kötelességteljesítés é s öröm, önfeláldozás é s önbeteljesedés, alázatosság és erényesség, egyediségünk kibontakozása és belefeledkezés a közösség szolgálatába.

Végül egy ismereti élményt idézzünk korunk neves bölcsésze, Bemard Lonergan műveiből;

A természettudósok kérdéseket vetnek fel a természetet illetően. Amint ezekre a kérdésekre meglelik a válaszokat, mind jobban és jobban megértik a természetet. A természet tehát érthető. Itt azonban fel kell tennünk a következő kérdést: Hogyan lehetséges az, hogy a természet érthető? És erre csak azt válaszolhatjuk: A Természet csak úgy lehet érthető, ha egy Értelemből forráso- zik. Azt az Értelmet, amely a világ érthetőségének gyökere, nevezzük Istennek.

Vallási élmény, erkölcsi élmény, ismeretélmény: ami ezekben az élményekben mint végtelen támpont jelentkezik, azt vázolja, tolmácsolja, idézi emlékbe, élesztgeti, oktatja minden Istenről szóló beszéd. De el kell ismernünk, hogy az ezeket az élményeket tolmácsoló és a bennük jelentkező isteni titkokat tudatosító szavak nagyon homályosak és határozatlanok lennének, ha nem irányítaná Istenről szóló beszédünket az a nagy kegyelem, hogy maga az Isten szólt hozzánk és beszélt nekünk önmagáról: az isteni kinyilatkoztatás.

„Csak az Isten beszél jól az Istenről“ — mondotta Pascal. És milyen igaza volt! Természetesen az isteni kinyilatkoztatás szavainál is csupán az emberi sző színtörésében jelenik meg Isten létének vakítóan fehér fénye; természetesen az isteni kinyilatkoztatás megértésére is áll a „theologia negativa“ analógiaelve és az emberi szellem élményi dinamizmusába (ez esetben a kegyelem vonzóereje által elmélyített dinamizmusába) való beillesztés szükségessége. De mégis milyen biztonságot ad nekünk az a tény, hogy magának az Istennek ezer igéje szól hozzánk a Szentírás hasábjain, és hogy Isten egy Igéje szól hozzánk Jézus emberségében! „Az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja“ (Mt 11,27). „Istent nem látta soha senki! Az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van“ (Jn 1,18). „Aki engem látott, az Atyát is látta“ (Jn 14,9).

Fülöp apostol az „Atyát“, a láthatatlan, kifejezhetetlen Istent akarta látni, és úgy vélte, hogy az „elég lesz“ neki (Jn 14,8). Igaza is volt annyiban, ameny- nyiben a végtelen Isten színe látására teremtett ember számára végérvényesen csak az „elég“, ha az Isten kegyelméből „színről színre“ fogja látni öt

11