Szolgálat 41. (1979)

Halottaink - Huber Frigyes (t Dr. Werner Alajos)

Ilyen volt ő embernek: igényes a szellem világában, végletekig igénytelen az „egyebekben". Aszkéta életmódot folytatott, magára lehetőleg semmit sem költött. Pápai kamarás volt, de sosem csináltatott piros gombos reverendát. Piros cingulust valakitől kapott, de nem viselte. Ha énekesei dugva becsempésztek valami fehérneműt a szekrényébe, hamarosan továbbadta. Még íróasztali lámpája sem volt, gyenge fényű meny- nyezetlámpánál dolgozott. Egyszer a Bárdos—Kertész „duó" meglepte. Egyikük kihívta valami ürüggyel, a másik ezalatt új csillárt szerelt föl. Mikor külföldön járt, egy régi római osztálytársa, akiből francia püspök lett, komoly összeget akart neki adni. Nem fogadta el.

Nagy imádkozó volt és Mária nagy lovagja. Éjszakai szentségimádásokat szervezett. Ö maga is sokszor adorált az éjszaka csendjében. Sokan keresték föl gyóntatószékét is. A templomkert nagy Mária-szobrát ő hozta a lourdes-i püspök ajándékaként, mikor 1957-ben a nemzetközi egyházzenei kongresszusra utazott hazánk képviseletében. Lel- külete Mária alázatának, hitének, imádságának példáján és a liturgikus forrásokból formálódott. Volt benne mindig valami derűsen gyermeki. Tanításának kristálytiszta világossága, tanácsainak és döntéseinek határozottsága, életvitelének energikussága, az Istennel társalkodó ember belső titka a segítökészség gyakorlatiasságával párosulva adta egyéniségének vonzó összképét. Szenvedésben, megpróbáltatásban, mellőzésben bőven volt része élete folyamán. Ezeket tekintette legnagyobb kincsének. Aranymiséjekor szaladt ki a száján: „öt évi szenvedésemet nem adnám oda öt évi római tartózkodásomért."

Utolsó éveiben is járta az országot, kántornapokat, papi gyűléseket tartva, zenei apostolságát mindvégig folytatva. Hosszú, hófehér Liszt Ferenc-hajával, reverendás, karcsú alakjával mindig lobogott, mindig sietett valahová, valakiért. Még a Korányi szanatórium betegágyán is dolgozott, szövögette Bárdos tanár úrral a földi liturgia reformjának szálait. Fájdalmas, de nem életveszélyes bajjal került be. Mégis azt mondta utódjának, mikor átadta a Cecília Társulat ügyeit: „Mindent jegyezz meg, mert meghalok. No, talán nem holnap, de holnapután." És mosolyogva viselte szenvedéseit, míg nov. 8-án egy váratlan infarktus elszólította az égi liturgiába. Szent Cecília napján temette Lékai bíborosprímás, hat püspök, több száz pap, több ezer hivő jelenlétében. A sírásó mondta másnap, hogy ilyen temetést még nem látott: gyászolók tömege maradt a sírnál este nyolcig, énekeltek, gyertyákat gyújtogattak, imádkoztak érte.

Székely László búcsúztatójával kérjük: „Ha már ott vagy Szent Cecília és Nagy Szent Gergely társaságában, emeld föl karmesteri pálcádat és dirigálj minket, hogy semmi fals, semmi hamis ne legyen bennünk, hanem harmónia, egyetértés, jóság, szeretet!" R.

HUBER FRIGYES (1896—1978)

ö megvalósította az írás szavát: „Az igaz a hitből él." Ezt a hitet tanította és nevelte növendékeiben mint hittanár harminc éven keresztül a „Szilágyi Erzsébet" leány- gimnáziumban, majd tíz éven át az esztergomi és budapesti szemináriumban mint énektanár. Nyugalomba vonulása után is tíz éven keresztül az Országos Cecília Egyesületben havonta a magyar egyházzene történetéről tartott előadást. így több mint félszázadot aktív tanításban töltött el. S míg tanított, ő maga is állandóan tanult. Ennek a tanulva tanításnak volt eredménye: a „Sanctus“, az első magyar gregorián tankönyv a X. Pius-féle egyházzenei reform után; a Magyar Kórus c. egyházzenei lap szerkesztése éveken át; és a „Magyar egyházzene-történet", amely kéziratban készen áll, s kiadásra vár.

Az óbudai főplébániatemplomban évtizedeken át vasárnaponként reggel 8-kor és este 6-kor misézett és alaposan fölkészülve prédikált: röviden, csattanósan, gyakorlatiasan. A beszédek minden szava leírva írásai között.

Papi szolgálatnak tekintette az éneket, a szent zenét is. A Szilágyi Erzsébet leány- gimnázium növendékei énekeltek először rendszeresen gregoriánt a diákmiséken, még

99