Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A kegyelem teológiái
már a kora középkor monasztikus irodalmában; a XII-XIII. sz. fordulóján a korai skolasztikában elméleti kidolgozáshoz jutott; a ferences teológia kifejlesztette, elmélyítette szempontjait. Mivel erre a teológiára nem az jellemző, amit állít, hanem az, ahogy állítja, tehát nem a tézisek, hanem a módszer, a gondolatformák és a rendszerképző kikristályosodási pontok, — azért a katolikus hitélet keretein kívül is elterjedt, pl. a klasszikus luteránus és a janzenista teológiában. Éppen a janzenismussal folytatott viták tárták fel ennek a gondolkodásnak a gyenge oldalát: annyira hangsúlyozza a kegyelem gyógyító hatását, hogy könnyen szem elől téveszti az emberi természet fölé emelő erejét; aki nem vigyáz, elfeledkezhetik arról, hogy a kegyelem elsősorban az Isten életében részesít bennünket. IV Arra a kegyelemteológiára, amit eddig leírtunk, jellemző a kegyelem pszichológiai felfogása. Egy másik nagy áramlat ugyanazokat a hitigazságokat a metafizikai gondolkodás követelményei szerint dolgozza fel. A görög szellem jellemző művészete az építészet volt, amely a kiterjedés három dimenziójában valósítja meg a harmóniát. Ennek a mentalitásnak az idő helyett a tér a lételeme; a valóságban szerinte a magában nyugvó, a változásban az azonosságot biztosító alany érdemel igazi figyelmet. Nem a történés a fontos, hanem a lét. Ennek a gondolkodásnak jellegzetes fogalma a „lényeg“, azoknak a sajátosságoknak egysége, amelyek miatt a létező mindig azonos önmagával és különbözik minden más dologtól. Ez a gondolkozástípus nemcsak a görögökben talált képviselőt: valószínűleg minden kultúrában bekövetkezik előbb-utóbb a fázis, mikor a gondolkodó ember a dinamikus kategóriáktól kiábrándulva a sztatikus kategóriák felé fordul. Mint minden gondolkodásmód, ez is kitermel egy sajátos kegyelemteológiát. Ennek az újsága nem új állításokban áll, hanem új gondoiatformákban, amelyekben az azonos állítások megtestesülnek. A Krisztusba öltözött ember különbözik a sátán rabságában sínylődő embertől, amennyiben nemcsak a bűne van megbocsátva, hanem egyenesen meg- istenül, csodálatos (bár természetesen csak véges) módon részesül az isteni természet tökéletességében. A görög atyák magas röptű, szinte költői szövegekkel írták le a kegyelem minden teremtmény képességeit, sót igényeit felülmúló nagyságát. A XIII. sz. analitikusabb hittudósai figyelmének középpontjában az a teremtett valóság állt, amelyet az Isten újjáteremtő irgalma idéz elő az emberben. Nyilván van valami a megigazult emberben, ami nem volt meg az istenfiúság elnyerése előtt. Ez a „valami“ nem lehet önmagában nyugvó, tőlünk különböző „szubsztancia“, hanem valami „járulék”, egy „minőség", ami által a kegyelmet nyert ember lényegesen hasonlóbb lesz az Istenhez. Az új létmód magával hozza a képességet és a hajlamot, hogy az ember Isten módjára nézze és Isten szívével szeresse a Teremtöt és a teremtményeket. Ezek a megállapítások egész sor új kérdést tárnak fel. Miért követeli meg 8
