Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A kegyelem teológiái
Isten az üdvösséghez a megszentelő kegyelem és az isteni szeretet „járulékait"? Létszükségletnek felel meg, hogy csak az juthat a boldogító istenközelséghez, akit az ilyen tökéletességek „minősítenek“ rá? Vagy Isten szabad és kifürkészhetetlen akaratából folyik a kegyelem szükségességének törvénye? És hogyan módosul létében a bűnös, miikor a Szentlélek még nem lakik benne, csak mozgatja őt: talán magának a bánatnak, a reménynek, a félelemnek és a reménynek az élménye a létmódosulás, ami alkalmassá teszi a további közeledésre az Úrhoz? Vagy természetes képességeit módosítja Isten, egy külön erre teremtett, átsuhanó valósággal, hogy, új módon gondolkodva és akarva, megfelelhessen Isten törvényének? Hasonló kérdések foglalkoztatták a késői középkor és a korai újkor nem egy hittudósát. Ök abban látták a teológiai kutatás feladatát, hogy koruk tudománya követelményének megfelelve, a hitigazságok utolsó következményeit is feltárják. Talán ezeknek a részletekbe vesző elemzéseknek is részük volt abban, hogy a hanyatló skolasztika kegyelemtanának aránylag csekély befolyása volt az egyház hitéletére. A kegyelem léttökéletességének leírása csakugyan nem mindig érteti meg, hogy miért érték számunkra egy ilyen, a természet követelményeinek meg nem felelő „járulék" metafizikai módszerrel való leírása, létének bebizonyítása. Hiba volna azonban, ha a létteológiát magában véve alkalmatlannak tartanók az imaélet és a hősies szeretet táplálására. A XIX. sz. második felében az újskolasztika irodalma mutatta meg, milyen életereje van ennek a hittudományi iránynak is. Scheeben írásai nem egy gondolkodó ember előtt feltárták a „kegyelem csodáinak" vonzó szépségét. Sokan ma el se tudják képzelni, hogy pl. az 1870-as forrongásokban Páris bebörtönzött érseke kivégzése előtt egyik papjával szalmazsákján ülve egy éppen akkor megjelent latin nyelvű újskolasztikus kézikönyv olvasásával erősítette magában Krisztus kegyelmének minden felett való becsülését . . . V Sok kortársunk azt érzi legégetőbb problémájának, hogyan szabadulhat elszigeteltsége börtönéből, hogyan válhat olyan egység részévé, amely nem csak külső csoportosulás, hanem belső közösség kifejezése is. Nem egy gondolkodó elméletben is indokolja ennek a szükségletnek létjogát. Az ember sajátos élőlény; csak úgy jut el teljes kifejlődésére, ha anyagi és szellemi értelemben élő közösség táplálja őt, és ha ő maga élő közösség szolgálatának szenteli magat. Erre a felismerésre már korunk természettudománya is előkészít bennünket, mert arra tanít: nincs a világon olyan jelenség, amit meg lehetne érteni, amíg csak egy elszigetelt tárgyat vizsgálunk; ami a világon létrejön és történik, az több dolog kölcsönös egymásra hatásának az eredménye. De minden létező sajátos módon kerül kapcsolatba a környezetével, és mindegyikre jellemző a környezettel való viszonyának sajátos lényeget teremtő vagy legalább feltáró jellege. Az ember személy, életének sajátos jellege van, amit nem lehet leírni kizárólag az élettelen tárgyak vagy az alsóbb9
