Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Csőgl János: A kegyelem a mindennapokban

leg önelégült, „nincs mit gyónnom" magatartásba. Perspektívát a parancsok önmagukban semmi esetre sem adnak. A fantáziát meg sem mozdítják. A duzzadó energiákkal sem tudnak mit kezdeni — legfeljebb elfojtják vagy megnyirbálják őket. Némelyeknél ezen felül a kizárólag a parancsokra és a pokol fenyegetésére épülő vallásosság anyagot szolgáltat az oktalan, sőt neurotikus szorongások számára.

Vajon milyen távlatokat nyit a kegyelmet fehér ruhaként bemutató kate- kézis és igehirdetés? Nem valami fényeseket. Ugyan kit lelkesít, kiből hoz ki valami többet ez a felszólítás: „Vigyázz, össze ne piszkítsd a ruhádat!"? Az az égi bankszámla pedig — „Gyújtsd a jótetteket, a szentáldozásokat, növeld a kegyelmet!" — éppen a legrosszabb énünkre apellál, az önzőre, a kapzsira, az énközpontúra. Nem olyan gondolat tehát, amely kiemelhetne ádámi önmagunkból.

Sok más lelkipásztorral együtt kipróbáltam később egy másik, pozitívabbnak tartott módszert, az erényekre nevelést: „Faragj szentet amorf önmagadból!“ Az eredmény? Ha volt, vagy piedesztálra felmászó önelégültség, vagy az „úgysem megy, kár vele bajlódni, én már csak ilyen vagyok" lelkűiét kialakulása. Legtöbben mégis azt gondolták magukban, unalmas dolog ez az erényesdi. A gyakorló számára valóban az, a szemlélőknek még rosszabb: nekik viszolyog- tató az „erényes" ember. Mert lehet-e vonzó, sugárzó egyéniség az, aki nem több, mint magára figyelő, önmagát faragó szobrász? Különösen akkor kibírhatatlan az ilyen ember, amikor úgy érzi, már-már kész a mű, és a talapzatot is maga alá képzeli.

De elméletileg is, ez az erényeket alakítgató önmagunk faragása nagyon is statikus életcél. Hiányzik belőle az önmagunkból kilépés, a talákozásokra figyelés dinamikája. És ha jól utána gondolunk, a közösségből is mintegy „kioperálja" az embert, magányos szoborrá teszi, akit megnéznek, megcsodálnak — vagy leszólnak —, de nem éreznek rokonnak, társnak, szeretni való embernek. Az ilyen értelemben „erényes" mindig idegen a világban, a környezetében, az emberek között. Sajnos, képes még büszke is lenni erre . . .

Rokonszenvesebb egy másik, a keresztény mindenapokat célba vevő jelmondat: „Gyermeke vagy a mennyei Atyának! Légy méltó hozzá, simulj akaratához minden mozdulatoddal!" Elvileg nagyszerű életprogram. Ám a gyakorlatban rendszerint ezzel is baj van. Mert a kamasz — nem tehet róla, ezt írta szívébe a Teremtő — éppen elszakadni akar a szülőktől. Nemcsak, hogy házastársához ragaszkodjék, hanem még előbb és elsősorban azért, mert függetlenséget óhajt. Érezni akarja, hogy „én vagyok én“, és hogy „magamért én vagyok felelős, az én életem kovácsa senki más nem lehet". Egyébként nemcsak a tizenéveseket, hanem a felnőtteket is csak nagyon ritkán hatja meg, hogy nekik apjuk van, és nem lelkesíti őket az sem, hogy kisgyermekként viselkedhetnek, szót fogadhatnak.

A gyermekké levés evangéliumi parancs. Csakhogy amikor Urunk ezt hangsúlyozta, és a menny elengedhetetlen feltételének mondta, nem az engedel13