Szolgálat 40. (1978)
Halottaink - P. Kollár Ferenc SJ (Confratres)
sen segített a tanyai lelkipásztorkodásban, s kifogyhatatlan volt ezeknek az élményeknek elbeszélésében. 1941 júniusától két évig a szatmárnémeti konviktus igazgatója, és a gimnáziumban hittanár, kongregációs prézes. A háborús nehézségek ellenére sikerült megteremtenie mind az anyagi biztonságot, mind a korszerű és eredményes pedagógiai munka szellemét. Mindenekelőtt az alapvető emberi erényeket, főleg a becsületességet hangsúlyozta. Mindennap tartott a fiúknak ún. világnézeti negyedórát, élményszerűvé tette a napi közösségi szentmiséket, azért szívesen jártak rá, bár nem volt kötelező. Nyugodtan el lehet mondani, hogy működése nyomán az egész város élete telítődött friss, igazi, átélt evangéliumi szellemmel. Kevésbé látványos, de fontos eredmény volt a megyés papsággal való őszinte barátság kiépítése. A rendház valóságos lelki otthonuk lett. Különös szeretettel látta vendégül a görög és ruszin szertartású papokat családjukkal együtt. A harmadik próbaév után 1944 őszétől 1950-ig Budapesten A Szív-újság főszerkesztője és a Jézus Szíve-szövetség orsz. igazgatója, gyóntató és szónok a Jézus Szíve- templomban. Ez volt életének fénykora; érett, átgondolt terv alapján virágoztatta fel lapját. Nagy művet is írt a Jézus Szíve-tiszteletről (kéziratban). Kifogyhatatlan energiájából még sokféle tevékenységre jutott: beszédsorozatokra, az ostrom idején az óvóhelyék látogatására, hogy ott gyóntasson, misézzen, és mindig derűs, optimista egyéniségével lelkierőt sugározzon az emberekbe, az ostrom után népkonyha felállítására a Horánszky utcában, ahol sok idős és tehetetlen ember jutott több éven át meleg ételhez . . . 1949/50-ben rövidebb ideig helyettes házfőnök Kaposvárt ill. házfőnök Pesten. 1951 őszétől két évig a pécsi Pius-templomban kántorkodik, s megszerzi a kántori oklevelet. 1953-tól a fővárosban kántor két helyen, míg végül 1961-től lehorgonyoz a külső-ferencvárosi Szent Kereszt plébániatemplomban ugyanilyen minőségben. Nívós szakmai munkája mellett csakhamar megszerettette magát. Szép, derűs és tevékeny keresztény közösséget alakított ki az énekkari tagokból, mindig mindenkihez volt kedves szava, lelket vidámító kérdése, családtagjaik felől is érdeklődött. Itt is nagyszerűen értett a liturgia lehetőségeinek kihasználásához, az ünnepek élményszerűvé varázsolásához. Nagyon szerette ő is ezt a munkát és a „szentkeresztieket“, s nyugdíjba vonulása (1977) után is megőrizte kapcsolatait az egyházközséggel. Életének ebben a külsőleg eseménytelen korszakában érett ki benne legszebben a belső elmélyedés és a testvéri szeretet. Belső életéről nem sokat tudunk: önmagáról nem beszélt, lelki jegyzetei nem maradtak, minden külső látszat ellenére alapjában véve zárkózott, magányos, igazi barát nélküli ember volt. Annál többet lehetne mondani mások: a rendtestvérek, a hívek, a szegények, öregek, betegek felé áradó állandó szerető gondoskodásáról. Ahogy egyik testvére mondotta (már évek óta halott, s egyéniségére minden inkább jellemző volt, mint a szentimentalizmus): „Feri bácsi (mert így hívta mindenki) nemcsak apánk, de anyánk is.“ Könnyen, gyorsan és szívesen levelezett, s szinte megszámlálhatatlan levelet írt vigaszul, eligazításul, biztatásul. Nagy volt a figyelmességben: karácsonyról, húsvétról, névnapról, jubileumról soha meg nem feledkezett. Mindig mindenkinek rendelkezésére állt, nem lehetett azt hallani tőle: „nem érek rá“. Vidéki otthonukban is fölkereste testvéreit, életük a maga teljes realitásában érdekelte. Sokat segített sokgyermekes családoknak, szűkösen élő papoknak, szívesen adott épülő vagy megújításra szoruló templomokra. Bámulatos képessége volt a konfliktusok elsimítására vagy legalábbis csökkentésére, ösztönös józansága, optimizmusa mindig megnyugtatólag hatott. Szerényen és igénytelenül élt, szigorú és fegyelmezett munkamódszere tette lehetővé, hogy annyit tudott dolgozni. Sejtette, hogy sokszor nem mindenki érti meg; ez súlyos keresztje volt, de becsülettel kívánta hordozni, alázatot és odaadást tanult belőle. Sok és mély önvizsgálat tette képessé rá, hogy lelki gyermekeitől is megkövetelje életelvét: „Gyökerében kell 'javítani fogyatékosságainkat, a lelkiekben." 106