Szolgálat 40. (1978)
Halottaink - Szarvas István Vince kapucinus testvér (Confrater)
Halála előtt több szép öröme volt. 1977. júl. 30-án baráti körben megünnepelhette 50 éves szerzetesi jubileumát, ezt kívánva: „hátralevő időnket annyi szeretettel és imával töltsük ki, amennyivel csak lehet.“ 1977 őszén hosszabb külföldi utat tehetett Rómába és Németországba. A Szentatya is fogadta, s mint nagy kincset vitte magával azt a fényképet, ahogyan előtte térdel és fogja a kezét. 1978 júliusában pedig Budapesten fogadhatta P. Arrupét, az első Magyarországra látogató jezsuita rendfőnököt. Boldoggá tette ez a látogatás, bár saját szavai szerint „nagyon kimerülve, erőtlenségben kellett a szép napokat megélnem. Ezt a keresztet is vállalni kell." Két évvel ezelőtt került először kórházba a szívével, tavaly ismét. Az utolsó, tíz napos kórházi tartózkodás júl. 28-án halálával végződött. Aug. 7-én búcsúztatták a Farkasréti temetőben, társai, barátai nagyszámú jelenlétében. Általános vélemény szerint csak egyvalaki hiányzott a szertartásról: ő maga. Hiszen ő volt az, aki hasonló alkalmakkor a kántortól a szónok szerepéig mindent annyi liturgikus érzékkel és szívbeli szeretettel töltött be. Bár a családnak Pécsett sírboltja van, Pannonhalmán kívánt nyugodni, közel ötven rendtársa közelében. önmagát felejtő szíves szolgálata után végre elpihent. A gyertya csonkig égett, és ellobbant. Tartóra helyezett gyertya volt, szívesen világított mindenkinek, és boldogan adott abból, amit kapott. Most már csak a tiszta láng él tovább, hogy örökké lobogjon Isten színe előtt. Confratres SZARVAS ISTVÁN VINCE kapucinus testvér (1904—1978) Haíkszavú, kevés beszédű, csendesen mosolygó testvérünk 1904. aug. 16-án született a Pest megyei Főt községben. Jámbor földműves szülők gyermeke. Imádságos, templomos édesanyja minden évben részt vett a máriabesnyői zarándoklaton, s mihelyst lehetett, vitte magával István fiát is, aki így korán megismerkedett a kapucinus élettel. A találkozások hivatását alapozták meg: már 16 éves korában jelentkezett testvérnek. Meg is bíztak benne: 1920. okt. 3-án beöltözött, ünnepélyes fogadalmat tett 1925. nov. 1-én. Nem sok helyen volt szerzeteséletében: Tatán 1927-ig szakács; Budán 1931-ig portás és sekrestyés; Máriabesnyőn, ahol hivatását kapta, 1945-ig kertész és orgonista; majd egészen 1978-ig a szentesi Jézus és Mária Szíve kapucinus templomban működött, mint kántor és egyházközségi pénzbeszedő. Hogyan lett kántor? Hat elemit végzett, külön nem tanult zenét. Nem is az iskola, hanem a tehetség és a szorgalom tette őt elismert kántorrá. Mindig is érezte a hajlamot a zenéhez, míg egyszer csak megérlelődött benne az elhatározás: megtanul orgonáim! A billentyűzetet megcsinálta magának — keménypapírból. Megtanulta a kottaolvasást, és a néma papírbillentyűkön játszott, dúdolva magában a dallamokat. Amikor már elég gyakorlatra tett szert, bejelentette: tud harmóniumozni. Nagy volt a csodálkozás, amikor először ült valódi hangszerhez, és bebizonyította rendtársainak, félig- meddig saját magának is, hogy csakugyan tud. Persze még rászorult a gyakorlásra; de végül már játszhatott azon az orgonán, amelynek hangja a kegytemplomban a muzikális gyermek lelkét annyira megragadta. 1950-ben is a szentesi templomnál maradt, és működött mindaddig, míg egészen legyengülve már nem orgonálhatott és énekelhetett többé. A pannonhalmi szociális otthon gondozottja volt 1978. jan. 25-étől. Március folyamán került a betegterembe, ahol kisebb agyvérzés érte. Emiatt nehezen nyelt, csak még jobban elgyengült. A szentáldozást végül a szent vér színe alatt vette. Akik ismerték, mondják, hogy mindig megbízható munkaerő volt. A sietés nem volt kenyere: a tempós, de jó munka felelt meg igazi magyar egyéniségének. Nehezen lehetett kihozni a sodrából. > 107
