Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A kegyelem teológiái
rendű élőlények elemzése á'ltal nyert kategóriákkal; és a személyes élet megértéséhez elengedhetetlen, csak a személyes életben felfedezhető gondolatformák legtöbbnyire a személynek más személyekkel való találkozására vonatkoznak, mint a párbeszéd, az ellenségeskedés, a barátság, a hűség stb. Olyan gondolkodásmódról van tehát szó, amelynek alapkategóriája nem a történés, nem a lét, hanem a személynek más személyekkel való tudatos, szabadon választott, vagy legalább szabadon elfogadott viszonya. A „dialógikus perszonalizmus“ égboltja alatt élő ember kegyelemteológiája is meg kell hogy feleljen gondolkozásmódja igényeinek, mert nem tudná megérteni Krisztus kegyelmének értékét, ha nem vizsgálhatná a személyes találkozás szemszögéből. A század ötvenes éveiben el is kezdték a kegyelemtan jellegzetes tanításait perszonalisztikus gondolatformákban tolmácsolni. A meglepő az volt, hogy ez igen gyakran visszatérést jelentett a Szentírás kategóriáihoz. Az emberiség történelmében talán lezárul az individualizmus fázisa, és a fejlődés ingája megindul ismét olyan védő, fejlesztő, de egyben áldozatot is követelő közösségek építése felé, mint amilyeneket lerombolt az egyén emancipációjának századaiban? A kegyelemtan háttere az az emberkép, amelyet a Teremtő akart megvalósítani: Isten képmása az emberben. A pszichológikus szellemiség hittudománya az emberi élmény sajátos jellegében, az öntudatban és a szabad elhatározásban látta az Istennel való hasonlatosságot; a metafizikus gondolkodó ezeknek az élményeknek létalapjára, az ember szellemi természetére mutatott rá. Aki elsősorban a személyek közösségi találkozására ügyel, azért ismeri el az embert Isten képmásának, mert az ember az egyetlen tagja az anyagi világnak, akihez Isten mint személyes lény a személyhez, második személyben szólítva, választ várva fordul; az ember az, akinek nem jó egyedül lenni, mert csak személyes, párbeszédes és közösségi egységben fejlődik ki; az ember az, aki Isten módjára, Isten erejéből formálja testét, szellemét, közösségét, világát. Ez az emberkép megmagyarázza, hogy mi a bűn: nemcsak torz magatartás, nemcsak lélekhalál, hanem parázna és lázadó megszakítása az ember és az Isten közötti viszonynak. Következménye, hogy a bűnös embertársától is, a világtól is „elidegenedik“, mert önmagától, Istennel és Istenben a világgal való közösségre rendelt természetétől lesz idegen. Kevesen tudják, hogy az „elidegenedés" fogalma, ami a fiatal Hegelen keresztül annyi jelentős mai bölcseleti irányt megtermékenyített, Szent Pál gondolatvilágából való (vö. pl. Ef. 2,12). Krisztus Urunk embersége tökéletesen beilleszkedett a közösségbe, mert a megtestesült Ige egész valójában fiúi párbeszédben élt az Atyával, testvéri párbeszédben minden emberrel. A kegyelemben Krisztus Urunk egyesít bennünket önmagával, imájának, irgalmának, tanító-gyógyító tevékenységének, áldozatának, halálának, feltámadásának részesévé tesz. Ez a „részesedés" nemcsak az érdemek betudása, nemcsak új minőség, nemcsak új élmény, hanem a személy személlyel való közösségének szem nem látta, fül nem hallotta töké10
