Szolgálat 39. (1978)
Halottaink - P. Menráth József Ciprián OFM (Confrater)
már nem köteles kimenni a frontra. .Nem is abból a kötelességből akarok én kimenni, amire ti hivatkoztok, hanem abból, amit érzek. Nem látjátok: szükség van rám, és én oda megyek, ahol szükség van rám. önként kimehetek, azt nem tiltja semmi rendelkezés.“ Ki is ment, ott, beteg hívei mellett érte a háború vége. Férjem még találkozott vele 1948-ban, még rosszabb cipőben, ruhában, hátizsákkal a hátán. De akkor is mosolyogva, jó kedéllyel mondta, hogy valami karitatív munkát végez; .lakásom van, enni adnak, járom a falvakat, tanyákat, meghallgatnak, — mit kívánhatok még?“ (Akkoriban Hódmezővásárhelyt volt hittanár.) Ö nem kívánt többet, mint amit kapott, de mi kívánjuk, hogy a jó Isten hallgassa meg annak a sok-sok embernek a kérését, akiknek vigaszt, örömet okozott, s adja meg neki mindazt, amit igazán jó munkájáért megérdemel: a békés nyugodalmat és az örök boldogságot. Dr. PalIági Györgyné, Buenos Aires P. MENRÁTH JÓZSEF CIPRIÁN OFM (1896—1977) Hosszú, Jézus példája szerinti kereszthordozás után, a szent útrava lóval és a betegek szentségével megerősítve, 1977. szept. 28-án fejezte be földi vándorlását. Életének legfontosabb állomásai: 1912-ben lépett szerzetbe, 1920-ban pappá szentelték. Rómában dogmatikából tanári diplomát szerzett. 31 éven át volt Gyöngyösön és Esztergomban a rendi teológiai főiskola nagy tudású, igényes és meleg szívű tanára. Hat évig siklósi, három évig gyöngyösi házfőnök és plébános. 1962-től a budai, majd a pasaréti kolostorban élt. Ciprián atya személyében egy ízig-vérig dogmatikus pap, a hívek tanítója, meg- szentelője és irányítója lépett át az örökkévalóságba. Az első világháború utáni Róma szellemét sugározta magából: a dogmatikát a hit- tudomány koronájának tekintette; azonban a II. vatikáni zsinat fényeit is f&l-felcsillogtatta : egész igehirdetését a Szentírás táplálta és irányította. Elsősorban tanított. Legszentebb munkaterének a katedrát és a szószéket tartotta. Növendékei és hallgatói megcsodálták mind az előadóasztalnál, mind a szószéken. Amikor hallgattuk, az igehirdetés ténye, a Szentírás fensége, az Egyház tanító küldetése óriássá nőtt bennünk, kispapja! lelkében. Példákat és profán történeteket szinte nem is hallottunk tőle. Nem fordult másodlagos forrásokhoz, mert tudta: a Szentírás könyveiben .Istenről szóló fenséges tanítások vannak elrejtve, továbbá az emberi élet üdvét szolgáló bölcsesség és az imádságnak csodálatos kincsei" (DV 15). A szentírást, a szenthagyományt és a dogmatikát tárta elénk. Minden porcikájában klasszikus ember volt! Még a 62. szemeszter óráira is úgy ment he, hogy előadásait szögletes nagy betűivel teljes egészében leírta. Kiváló emlékezete azonban legtöbbször fölöslegessé tette a papír használatát. Szentbeszédeiben egyaránt csodáltuk a tartalmat, az összeállítást és az előadás művészetét. Másodszor a megszentelő Egyház papjaként munkálkodott. A hívek gyakran látták és sokszor fölkeresték a gyöngyösi templom gyóntatószékében. Az oltár pedig a Szent Kereszt katedrája volt számára. Szép baritonja miatt nemcsak Gyöngyösön, hanem az örök Városban is így nevezték: .A jóhangú barát.“ Legkisebbnek talán a vezetésben bizonyult. Időben is legkevesebbet ezen a területen munkálkodott. Mindig szíves-örömest visszatért a katedrához. Az önismeret és önkritika nagy érték, mindig helyes útra irányítja az embert. Sajnos kevesek, csak a nagyok tulajdona. Eltávozott testvérünk ezt is birtokolta; mindig tudta, hol és meddig kell dolgoznia, mikor kell visszalépnie. önmagát is tanította, megszentelte és irányította. Élete utolsó esztendeiben volt ez számunkra legvilágosabb, amikor keresztjeit és nagy szenvedéseit erős és kiegyensúlyozott lélekkel viselte mindhalálig. Urunk, Ciprián atya lelke gazdagságának te voltál forrása, te légy örök jutalma is. Con fráter 95
