Szolgálat 39. (1978)

Könyvszemle - Jegyzetek az új magyar bibliafordításokról (Farkasfalvy Dénes)

kívánó titka az, hogy a megalkuvások között ne veszítsük el a szöveg irodalmi, eszmei és költői egységét. Jó példaként szolgálhat a 37. zsoltár egyik részlete: „Hagyd el a haragot és ne méltatlankodj, föl ne gerjedj, nehogy te vétkezzél.

Nézd, a gonoszok eltűnnek,

de akik az Úrban bíznak, bírják a földet.“

(Zsolt 37,8-9, új katolikus biblia, Gál Ferenc fordítása)

Az első két sor kétségkívül szerencsés, A „hagyd el“ kifejezés magyaros és modern, ugyanakkor szorosan követi az eredeti szöveget. „Föl ne gerjedj“ — irodalmi ízű kifejezés, teljesen megfelel a zsoltár költői nyelvezetének. „Vétkezzél“ — közbeszédben már csak a „vétkezz“ formát használjuk, de itt a régiesség nem bántó. A második sorpár több kételyre adhat okot. „Eltűnnek“ — az ige kiválasztása nem a legjobb; a gonoszok „eltűnése“ túl keveset mond abból, amit a bibliai szöveg ígér (pusztulás, megsemmisülés). Az utolsó sor mutatja, hogy a szöveg ritmusa és szórendje milyen megalkuvásra kényszerítheti a fordítót. „Bírják a földet" — régieskedő vagy inkább idegenes, de mi más megoldást találunk, ha az eredeti szöveg szerint igét akarunk használni, és meg akarjuk őrizni az eredeti szórendet is? A fordító döntését ilyen esetben megkönnyíti, ha tisztázza célkitűzéseit. Ha fordítását teológusok használatára szánja, ez a szöveg elfogadható. Ha közös imádkozásra vagy templomi használatra, akkor már kifogásolható, mert ilyen formában a mai hivő aligha tudja magáévá tenni. Mindent összevéve, sokkal jobbnak találjuk a protestáns fordítás megoldását:

„de akik az Úrban reménykednek, azok öröklik a földet.“

Ugyanebben a zsoltárban három sorral lejebb jó példát találunk a stílusegység követelményének megvilágítására. Gál Ferenc így fordítja:

„A szelídek ellenben uralják a földet.“ (Zsolt 37,11)

Nemcsak az „uralják“ ellen emelhetünk kifogást (a héber eredetiben a „bírják“ és „uralják" különben is ugyanaz az ige!), hanem főképp az „ellenben“ kötőszó nem tetszik. Mint modern magyar szó kifogástalan, élő, és pontosan megfelel a héber „waw adversivum" értelmének. De lírai költeményben túlságosan fontoskodó és okoskodó.

Ezek az aprólékos megjegyzések nem egy olvasóban kérdést támaszthatnak: mit ér mindez a szórszálhasogatás, ha egyszer az Isten szavának igazságát, nem jóhangzását vagy modern esztétikai elvekkel való összeegyeztetését keressük? Kétségtelen, hogy egy költőietlen, de tartalmilag többé-kevésbé pontos fordítás is nagyban szolgálja a lelkek üdvösségét. Az elmúlt évszázadok tapasztalatai bőven meggyőztek erről. De vajon az Isten szavának tolmácsolásában nem a legjobbat és legszebbet kell adnunk, amire csak nyelvünk képes? Sót egy lépéssel tovább kell, hogy menjünk. Az, hogy az Isten szava az emberhez költői nyelven szól, nemcsak kulturális, de teológiai tény. Isten az e g é s z emberhez szól, nemcsak értelmünket, hanem érzésvilágunkat, életélményünk egészét bevonja közlésének hatása alá. Ezt a tényt racionalista korok figyel86