Szolgálat 39. (1978)

Tanulmányok - Fr. J. Schierse: A keresztény szentírásmagyarázat céljai és útjai

egyházi tanítóhivatal megnyilvánulásaira utaljuk, amelyek kedvezően nyilatkoztak az új exegetikus módszerről? Bizonyos, hogy XII. Plus enciklikája, a „Divino afflante Spiritu“ (1943) valóságos áttörés volt, „felszabadító encik- lika" — de csak a tudományosan működő exegétának, nem pedig az Egyház többi tagjának. Ha tehát nem akarjuk megadni magunkat a sorsnak — mint sajnos már sokan tették —, akkor alighanem csak egy út marad, ugyanaz, ami más nehéz helyzetekben is ajánlatos: türelem, apró lépések, pedagógiai tapintat, és ijesztgetés vagy bizonytalanságba ejtés helyett az új exegézis adta „nyereség“ pozitív felmutatása.

Ez az óvatos pedagógia már csakugyan elért egyetmást. A tájékozottság gyakran bámulatosan javult, az elkötelezett hívők „ingerküszöbe“ néhány fokkal magasabb lett: vagyis ha az exegéta kétségbe vonja egy csodás történet történelmiségét, vagy egy páli levél keletkezését későbbi időre teszi, általában nem kell már attól félnie, hogy följelentik a püspökénél vagy rendi elöljárójánál. A biblikus felvilágosító munkának ez a haladása mindenesetre igen örvendetes. De a keresztény szentírásértelmezés igazi problémáit még nem oldja meg.

Hogy magunk elé idézzük a mindig nyilvánvalóbbá váló dilemmát, elég két szélső esetre rámutatnunk; bizonyára nem merül föl a gyanú, hogy mesterségesen alkottuk meg őket. Egyfelől vannak exegéták, akik mesterien jártasak a szakmájukban, és a legjobb tudományos fegyverzetben díszelegnek, de mintha a lelki tapasztalatok felől semmi közük nem lenne a Szentíráshoz. Vagy legalábbis hiányzik belőlük az ilyen tapasztalatok közvetítésére való képesség. Másfelől számos keresztényt ismerünk, aki alig tud valamit az új exegézis fölfedezéseiről és módszereiről, viszont az írás az élet, az öröm és bizalom állandóan buzgó forrásává lett számukra. Természetesen nem kellene az ügynek ilyen egymást egyenesen kizáró szélsőségekig jutnia. Azt kívánná az ember, hogy a tudományos exegézis mindig párosuljon a Szentírás hivő értelmezésével és személyes vallásossággal, s ugyanígy fordítva is — ami persze már sokkal nehezebben megvalósítható. Hiszen gyakori tapasztalat tanít arra, hogy ha emberek megismerik a tudományos módszereket, elveszítik naiv közvetlenségüket az írással való érintkezésben, és sok időbe kerülhet, míg ismét spontánul tudnak hozzáférni Isten szavához. De a másik esetben, a hivő exegéta esetében is föl kell vetni a kérdést: vajon a Szentírás iránti szeretető csakugyan a történetkritikai kutatásból táplálkozik-e. Mert legtöbbnyire a jámbor gyermekkor boldog öröksége és a tudományos munka mellett különös módon közvetlenül folyó lelki élet gyümölcse. Ezért sürgős szükség van arra, hogy tisztába jöjjünk egyfelől a tudományos exegézis alapvetően különféle célkitűzéseivel, másfelől a hivő keresztény szentíráshasználatával.

A tudományos exegézis célja és feladatai

Ha biblikus tudományról van szó, rögtön arra a történetkritikai tudományágra gondol az ember, amely a felvilágosodás kora óta az újkori szellemtörténet

e