Szolgálat 39. (1978)
Tanulmányok - Fr. J. Schierse: A keresztény szentírásmagyarázat céljai és útjai
egyik legimponálóbb teljesítményévé fejlődött. Nem szükséges itt megvizsgálnunk, helyes-e az a széles körökben elterjedt vélemény, hogy az exegézis csak a legutóbbi két évszázadban vált tudománnyá. Bibliai kérdések kritikus tárgyalására már sokkal korábban történtek kezdeményezéseik, és ami a tudományos jelleget illeti, például egy Aquinói Tamás kommentárjai a maga korában minden bizonnyal az ésszerű szentírásmagyarázat csúcspontját alkották. A történelmi szemlélet tehát bizony kicsit korlátok közé szoríthatná a modern exegézis abszolút igényét. De ez nem döntő. Az újabb biblikus tudomány tisztázatlan problematikája inkább abban rejlik, hogy egyfelől még teológiai tudománynak tekinti magát, másfelől nem térhet ki a történettudomány vagy irodalomtudomány által módszertanilag elébe írt út elől. Az exegézisnek mint teológiai tudománynak az életben elfoglalt főhelye a papnövendékek ill. világiak teológiai kiképzésében van. Az egyházi dogmák, az erkölcstan és néha a jog megalapozását és megmagyarázását is szolgálja, a homiletika és liturgika Jelkipásztori szaktárgyaiban a körülmények szerint fontos szerepet játszik. Amellett a teológusutánpótlás lelki és aszketikai nevelésében is szükség van rá. Ezeken a célkitűzéseken a történetkritikai módszer alkalmazása (a belőle kikristályosodott részmódszerekkel együtt) elvileg nem változtatott. Konkréten azonban egy sereg tárgyi nehézségre vezetett, úgyhogy létrejöhetett az ismert benyomás: a „régi* exegézis (akármit is értettek rajta) hasznosabb volt. Annál sikeresebben dolgozott a biblikus tudomány saját szakterületén, az ó- és újszövetségi kutatásban, ez azonban gyakran csak elősegítette a teológiától és az egyháztól való elidegenedését. A következőkben röviden megmagyarázzuk, mennyiben függött össze ez a fejlődés a történetkritikai módszerrel. A történetkritika szükséges A történetkritika, mint már a neve is mondja, a történettudományból eredő eljárás. Ott vizsgálat alá veszik az okmányok és hagyományok valódiságát, igazságát, keletkezésük körülményeit, irányukat. Ma senki sem vitatja, hogy a Szentírást is történeti kritikának kell alávetni. Maga is igen sok egymástól eltérő hagyományt tartalmaz, és ábrázolásaival gyakran biblián kívüli tanúságok más jellegű kijelentései állnak szemben, úgyhogy szavait nem fogadhatjuk el látatlanban „igazinak (azaz történelmileg helytállónak). Az exegéta számára ez már régóta magától értetődő, viszont igen könnyen elfelejti, milyen botránykő az ilyen vizsgálódás azoknak a hívőknek, akik még mindig meg vannak szokva, hogy a Bibliát minden tekintetben tévedés nélküli isteni szónak tekintsék. Hibás fejlődések Pedig nem volt szükséges, hogy a történetkritikai módszert a szentírás- vizsgálat egyedül lehetséges módszerének tartsák. Szem elől tévesztettük, hogy a tárgyával szemben távolságtartó, semleges és objektív tudományos Vizsgálat sohasem tudja megragadni a teljes valóságot, és éppen ebben állt a 7
