Szolgálat 39. (1978)
Az egyház szava - Igen a gyermeknek (A svájci püspökök körlevele)
bátrak, hogy elkötelezzük magunkat egy jobb, igazságosabb, a gyermeket szívesebben fogadó világ megalkotására. Világunknak sürgető szüksége van olyan emberekre, akik életükkel és a gyermekbe vetett hitükkel képesek ennek a reménynek a hirdetésére. E remény erejében a szülőknek tudniuk kell, hogy Isten támogatja őket ma különösen nehéz nevelői feladatukban. Ha tudatában vannak, hogy a gyermek végső soron Isten ajándéka, és nem pusztán ő jóindulatuktól függ, könnyebben teremtenek gyermekeikkel olyan viszonyt, amely a szereteten és így a javak megosztásán alapul. Ez az osztozás kizárja a tekintéiyi nevelés stílusát, mert komolyan veszi a gyermekben emberi és istenteremtményi méltóságát. Ugyanígy elítél minden tekintélyellenes magatartást is, amely lerontana minden korlátot, és végelemzésben az igazi nevelés tagadása lenne. A szülők szeretik a gyermeket, akit Isten adott nekik, ezért megmutatják neki az utat, hogyan lehet igazi keresztény és az emberi közösség tudatosan felelős tagja. Ha tudjuk, hogy az élet első évei a döntők, akkor segítenünk kell minden édesanyát, a leányanyákat is ideszámítva, hogy amennyire csak lehet, saját maguk foglalkozhassanak kicsinyeikkel; meg is kell győzni az édesanyákat, hogy ez az elsődleges kötelességük. Azonban a szülők nem egyedüli nevelői gyermekeiknek: az iskola, a tömegtájékoztatási eszközök, a környezet sokféle befolyása ugyanúgy meghatározza a nevelést. Azok, akik a gyerekeket és a fiatalokat befolyásolják: tanítók, iskolavezetőség, ifjúsági közösségek, mind együtt viselik a szülőkkel a nevelés felelősségét. Köszönetünk mindazoké, akik hitüktől indíttatva a gyermekek és fiatalok szolgálatára szentelik magukat, valamint akik a plébániákon szívesen látják az ifjúságot, törekszenek megérteni őket és segíteni összevisszaságukon. Minden karácsony arra a misztériumra emlékeztet, hogy Isten Fia érettünk kisgyermekké lett. Jézus annak a visszavonhatatlan „igen"-nek a jele, amelyet Isten mondott az embereknek, és amelynek szünet nélkül föl kellene tündökölnie minden gyermekben, minden serdülőben, minden felnőtt emberben. Jézus megáldotta a gyermekeket, és kijelentette: „Hagyjátok csak a gyermekeket, ne akadályozzátok őket, hadd jöjjenek hozzám“ (Mt 19,14). Egy napon tanítványai közé állított egy gyermeket, és ezt mondta: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be“ (Mt 18.5). Tudni akarjuk, jó úton vagyunk-e a családtervezés, a gyermek és a gyermeknevelés minden kérdésében? Kérdezzük meg magunkat, hogyan felelnénk erre a kérdésre: „Jézus tekintetével nézem-e a gyermeket?" Imádkozzunk, hogy tekintetünk Jézus tekintete legyen, és igyekezzünk levonni ebből a következményeket életünkre. Püspökeitek 56
