Szolgálat 39. (1978)
Az egyház szava - Igen a gyermeknek (A svájci püspökök körlevele)
ságára kerül, azt pedig gyakran beszennyezi az önzés. így öntudatlanul nem annak a gondolatnak áldozunk-e, hogy az emberi életet manipulálni lehet, mintha egyedül az ember hatalmában lenne? Ha a szülők nem önmagáért akarták a gyermeket, hanem pusztán saját vágyuk kielégítésére, akkor sokkal jobban fognak szenvedni, ha majd egyszer gyermekük jellemben, fizikailag vagy lelkileg nem olyannak mutatkozik, mint amilyet szerettek volna. Minden gyermek érkezése valódi gazdagodást hozhat szüleinek. De ez a gazdagodás csak akkor lesz számukra teljes, ha tekintetbe veszik, hogy a gyermek Isten ajándéka, ő bízza gondjukra. A német (és a magyar) nyelvnek egy szép kifejezése valamikor úgy mondta a terhes asszonyról, hogy „áldott állapotban van.“ Ezzel kiemelte, hogy Isten az élet szerzője, hogy az élet az ő áldásának gyümölcse, és hogy — ha Isten oldaláról nézzük — minden gyermek igazi áldássá válhat szülei számára. Bizonyára nem kell lebecsülni vagy elhallgatni azt a problémát, amelyet egy családban az előre nem látott anyaság fölmerülése jelent. Éppen az ilyen nehézséggel szembekerült szülőket szeretnénk fölhívni: a hittől adott erőben találjanak bátorságot a gyermek elfogadására. Minden hívőt is emlékeztetni szeretnénk kötelességére, hogy figyeljenek föl a családi nehézségek minden adott vagy előre látható helyzetére. Különleges elismerésünk azoké a szülőké, akik örökbe fogadnak — sokszor nehéz természetű — gyermekeket, és olyan figyelemmel nevelik, mintha a sajátjuk lenne. Köszönetünk azoké az édesanyáké is, akik szorult helyzetükben lemondanak arról, hogy maguknál tartsák gyermeküket, és beleegyeznek, hogy valaki örökbe fogadja. Végül hálásak vagyunk azoknak a világiaknak és szerzetesintézményeknek, akik és amelyek gondjukba veszik a gyermekeket, ha szüleik helyzetüknél fogva kénytelenek odaadni őket. Sok házaspár azért mond ma nehezen igent a gyermekre, mert borúlátóan nézik a világ jövőjét. Szerintük felelőtlenség gyermeknek életet adni. Ezt a magatartást meg lehet érteni, mert a felelősségtudat jele. De a gyermekről való lemondás nem azt jelenti-e akkor, hogy kétségbeesünk a jövő felől, és mindenestül a reménytelenségnek adjuk át magunkat? Nem még borúsabb-e így a jövő kilátása, és keresztényi mivoltunk megengedi-e, hogy így lássuk? Nincs jogunk tekintetünket csak a következő húsz vagy ötven évre korlátozni; szélesebb látóhatár elé kell állítanunk magunkat, hiszen Isten Ilyet állított elénk. Isten akaratával fenntartja egész teremtését; és minden egyes gyermek titokzatos módja annak, hogy továbbra is fenntartsa. Ezt csakis a kinyilatkoztatás tudja megértetni a hívőkkel. Az olyan családtervezés, amelyben a szülők mindenestül visszautasítanák a gyermeket, természettől fogva ellene dolgoznék Isten tervének. Ha viszont bízunk Istenben, akkor életünket a jövő szilárd reménye alapozza meg; megvan az a biztos tudatunk, hogy Isten nem csupán a földön töltött néhány évért hív életbe egy gyermeket, hanem azért is, hogy megossza dicsőségét az örökkévalóságban. Az a remény is éltet bennünket, hogy elég erősek vagyunk a földi világ jövőjének biztosítására, elég 55
