Szolgálat 38. (1978)

Eszmék és események - Magyar testvérek a nagyvilágban

is. A különbséget egy híres antropológus páterünk így fogalmazta meg: a száraz év­szakban mindennap csak egyszer esik az eső. az esős évszakban pedig mindennap egyszer el is áll. Előfordult már, hogy 30—40 cm víz esett le egy nap alatt. De általá­ban 3—4 cm. A Nap azonban hasonlóképpen nem fukarkodik melegével. Az év minden napján fürödnek az emberek a tengerben. A kókuszdiók is hullanak egész éven át a fákról. A kakaó, banán állandóan érik, a kávét is kétszer szüretelik. Az ember azt hinné első benyomásra, hogy ez az a paradicsomkert, amelyben Ádám és Éva lakott. A mun­ka a forróság miatt nem ízlik errefelé. A napon dolgozni a déli órákban valóságos ön- gyilkosságnak számít. Rengeteg a trópusi betegség, amely állandóan tizedeli a népet. A világ zajától elszigetelve élt ez a vidék egészen a múlt század végéig, amikor Németország gyarmata lett. Rendalapító Arnold atyánk 1896-ban küldte ki ide első fiait. Német hajóval érkeztek ide egy nagy öbölbe, amelyet később elneveztünk Alexis- hafennek. Rengeteg bennszülött jött ki a partra, hogy fogadják a másvilágról érkezett vendégeket, meghalt elődjeik szellemét. Ez volt ui. a felfogásuk mirólunk fehér em­berekről. Ez a név meg is maradt rajtunk: manapság is szellemnek hívnak bennünket. Az első misszionáriusok partra szálltak, és megkezdődött a térítő munka. 19 évvel utóbb már kb. 600 km hosszúságban voltak a tengerparton állomásaink. A sziget bel­sejébe azonban nehéz volt behatolni: nem voltak utak. 1933-ban az első csoport hat hetes gyaloglás után elért egy kb. 600 km-,es fennsíkra, ahol az éghajlat is hűvösebb és kellemesebb, a lakosság is sokkal sűrűbb. Tehát fölfedeztek egy új népet. Néhány misszionáriust megnyilaztak, de aztán helyre állt a rend, és megszerették a misszio­náriusokat. A bennszülötteket a jó és rossz szellemekben való hit irányítja. Ezért tele vannak félelemmel, és próbálnak velük békében élni, amennyire lehet. Szellemük van az állatoknak, hegyeknek, fáknak, folyóknak stb. Ha vihar közeledik, a szellemek ha­ragszanak. Legjobban félnek a halottak szellemétől. Ezért a halottnak mindent meg kell adni, amit kíván, hogy ne jöjjön vissza bosszút állni. Ma már repülőgéppel megy a közlekedés. Amelyik falu pátert akart, annak először repülőteret kellett építeni. Nagy örömmel és lelkesedéssel csinálták, hogy a nagy ma­dár hozzájuk is eljöjjön minden földi jóval. A püspök maga is pilóta. Elmegy megnézni a kész repülőteret, és ha jónak találja, leszáll, természetesen a saját felelősségére. A bennszülöttek a nagy zajra mind elszaladnak az őserdőbe. Ha aztán leáll a gép és el­csendesül a propeller, akkor lassan előjönnek, megbámulják, majd körül is táncolják a gépet. Csak annyit tudnak róla, hogy ez az élő madár gyomrában hordja az embereket és a finom árukat, még vasfejszét és ölőkéseket is. — A hatvanas évek óta utak is épülnek. A folyókon még 8 híd hiányzik. Ha magas a víz és nem lehet áthajtani, akkor várni kell, míg nem apad. Én is ültem egyszer egy folyó mentén vagy 15 óra hosszat. Aztán megy az ember a másik folyóig. Talán ott több a szerencse. Ezt itt minálunk be kell kalkulálni, amikor az ember útnak indul. Az idő itt nálunk nem pénz, mint Európá­ban. Van idő itt mindenre, amit az ember óhajt. Posta, telefon és távirda csak a városokban van. Mi megalapítottuk a saját postánkat az összes missziós állomásokon. A misszió hajói és repülői hozzák és viszik a postát, 1—3 hetenként. Mise után mindenki a plébánián gyülekezik, és ott felolvassák a leve­lek címzettjeit. Mivel azonban a külső állomásokkal nem volt rendszeres érintkezés, előfordult, hogy egy misszionárius megbetegedett és meg is halt, mielőtt a főállomá­son tudták volna. Ezen segíteni kellett. A püspökünk elment Amerikába, és vett a had­seregtől kiselejtezett rádióadó—vevő készülékeket. Ezzel aztán lehetővé vált az össze­köttetés egymás között. Minden reggel 8-kor kezdjük hívni egymást, és minden fonto­sat meg tudunk egymással beszélni. Ezzel már nagyon sok életet megmentettünk. Hogy kerültem ide? Az Isteni Ige Társaságában az a szokás, hogy minden évben ki­osztják a jelentkező íveket a misszióra. Én mindig jelentkeztem, és első helyen Új- Guineát írtam. Ezt találtam a legprimitívebb országnak a világon, ahol a folyóiratok szerint még emberevő törzsek is vannak. 1951-ben aztán útnak is indulhattam. Hosszú és romantikus utazás után egy év múlva megérkeztem Sydneybe. Egy hétig nézegettük Ausztráliát, aztán ismét hajóra szálltunk a pápuák földje felé. 3 hét múlva meg is je-

Next

/
Thumbnails
Contents