Szolgálat 38. (1978)

Eszmék és események - Ngilekiro hatodik jelentése püspökének (Kurt Benesch)

De a többiek is gyakran sok problémát okoznak. Akármennyire is megcsodálnak mindent, mint ami idegen és egzotikus a számukra, mindig akadnak olyanok — különösen a néprajzi lag műveltek között —, akik jobban akarják tudni, milyen nálunk odahaza az élet, mint mi magunk. Egyesek például hiányolják az amulett eket és bálványszobrokat, meg a wuduceremóniákat, mert azt mondják, Afrikában nincs kereszténység ilyen pogány maradványok nélkül. Mások meg túl tisztának találják a kunyhóinkat. Ez nem igazi, mondják, túl kevéssé festői. Legalábbis egy kis kecsketrágyának kellene heverni az ajtó előtt. Ebben az esetben még meg is tettem volna az akaratukat, tekintettel a gondnokunkra, akinek „az ügyfél a király“, viszont a testvéreink vonakodnak. Ez büdös, — mondták. A gondnok tehát szagtalan utánzatokat csináltatott ezekből a „gázszendvicsekbőr, ahogy hívja őket. Egy darabig jól is ment a dolog. De miióta látogatóink gyerekei fölfedezték, hogy ezek az utánzatok kiválóan alkalmasak a golyózásra, naponta igen sok eltűnik. A gondnok most azon gondolkodik, hogy tojásalakúra készítteti őket.

Vannak azonban másfajta epizódok is. Jött egy hölgy valami hivataltól — gondozónőnek nevezi magát —, és szemrehányásokat tett az ezüstművesünknek, amért hét gyereke van, és a feleségét késő éjjelig hagyja dolgozni. Mit szól ehhez a háziasszonyok szakszervezete? A felesége nevetett, hogy ő egyáltalán nincs ebben a szakszervezetben. Ez még jobban felháborította a hölgyet. „Akkor egyáltalán nem is szabad dolgoznia!“ — kiáltotta. „És ki eteti a gyerekeket, ki foltozza meg a ruhát?“ — kérdezte az asszony. A hölgy most kutyaszorítóba jutott, mert állami óvodáik és bölcsődéik mind zsúfoltak. De mindjárt valami más nehezményezni valója akadt. Gyereketetés és ruhafoltozás közben az asszony egyáltalán nem tudja kifejleszteni a személyiségét. Hogy áll az emancipációjával? — kérdezte tőle. „Az uram szeret“ — mondta az ezüstművesné. Ebből aztán a hölgy egy szót sem értett, és azt kérdezte, mennyi háziasszonyi fizetést kap tőle. Ezt meg a mi asszonyunk nem tudta felfogni. „Fizetést? De hiszen úgyis ideadja, amit keres — mondta. — Honnan vegyen hát még külön fizetést? Én sem fizetek őneki, ha megfoltozza a cipőmet, mert ő könnyebben át tudja szúrni a szívós bőrön a tűt, mint én. örömest teszi, hiszen értem csinálja. És én örömest dolgozom a gyerekeimért meg őérte.“ Hát erre vége szakadt a hölgy türelmének. Parancsolóan felkiáltott: az ilyesminek nem szabad örömet szereznie, hiszen ő elnyomott, és ez rabszolgamunka. És egyáltalában a mi falunk és ezek a nézetek tiszta visszaesés a középkorba. Ezzel eltűnt. Az ezüstműves felesége szomorúan nézett utána. „Ha ilyen sokat kell számolni, hogy miért mit kapunk — mondta—, hogy lehessen boldog az ember!“

De szép dolgokról is tudósíthatlak. Itt-ott már fölmerül egy-egy fehér arc a templomban, és különösen az ifjúság érdeklődik a táncaink iránt. Amikor a fafaragó nagymamája a faluháza felé tartva megbotlott egy fagyökérben, egy fehér kéz fogta föl. Úgy megijesztette a segítő készségnek ez a szokatlan gesztusa, hogy nyomban újból megbotlott. Egy nap egy férfi is jött hozzám az75