Szolgálat 38. (1978)

Tanulmányok - Hets Aurelián: Fáy Dávid indián misszionárius

csoportokhoz tartozó emberevők irtották egymást, de a rabszolgatartó portugálok sem kímélték őket. A természet és a táj veszélyei mellett a betegségek és a szenvedélyek különböző formái is pusztítottak a sokszor romantikusnak tekintett indián berkekben. A lakosságot az indiológusok általában négy nagy csoportra osztják, ezen belül különböző nyelveket beszélő és különböző fajokhoz tartozó törzsek vannak, östörténetileg is a legrégibb cölöpös telepeket találjuk a szárazság éveiben ott, ahol magyar misszionáriusaink működtek: a híres este rar ia-kat5 a Pindaré-Maracu völgyeiben.

P. Fáy pár éves missziója alatt kapcsolatba került a tupi-guarani indiánok közül a guajajara és jacaquara törzzel (ez a nagy csoport bizonyos osztályozásban 29 törzset foglal magában, és aránylag legjobban egyetértettek a portugálokkal), de dolgozott az ellenkező véglet: a legvadabb gés-tapuias csoport harmincnál is több törzse közül a gamlas, caiapós, timbiras, coroas, co- roados.curinsos törzsében is. Az anastációi (Sao Paulo egyik városrésze) magyarok bizonyára sohasem gondoltak arra, hogy indián törzsekről vett utcaneveik a XVIII. sz.-ban mennyire otthonosak voltak néhány magyar misszionárius ajkán.

P. Fáy sokszor elgondolkodhatott: miért nem sikerül ezeket az ellenséges vagy egymás iránt közömbös törzseket egy nemzetté, egynyelvűvé tenni. Az indián elmaradottság egyik legjellemzőbb sajátossága éppen az, hegy pár kilométeres távolságban már nem értették meg egymást, nem volt, amit egymásnak átadjanak. A portugálokkal való állandó harc oka is a szellemi és általános színvonalkülönbség volt.

Bátyjának, Lászlónak írt hosszú levelében kifejti első állomáshelyének nevét: Tapuitapera „a mi nyelvünkön, vagyis a brazilok nyelvén (milyen hamar otthonosnak érezte magát!) annyit jelent, hogy a tapuiók helye. Tapuio pedig barbárt jelent. Minket pedig tapuitingának hívnak, ami annyit jelent, hogy .fehér barbár1, vagyis fehér ember, de nem portugál.“ Egy másik szót is megmagyaráz: a caribebét. A magyar misszionáriust hívják így, akit jobban szeretnek, mint a portugálokat. Leírja, hogyan örvendezett egy indián az ő szobájában a másik magyar, Szluha páter jelenlétében: ugrándozva csak azt mondogatta: „Tapuitinga katu . . . tapuitinga katu . . . “ vagyis: fehér barbár jó ember . . . Észrevette ui., hogy Fáyék nem tudnak jól portugálul. Azért is szerették annyira Fáyt, mert sok maga fabrikálta ajándékot adott nekik.

Útleírásai is érdekesek. Elmondja, hogy az egyetlen közlekedési lehetőség a tengerparton a víz, a belső vidékeken szintén a rengeteg folyó, vagy öszvérháton ill. gyalogosan. „Az erdők, amiket bejártam, nagyon szépek ... de a veszélyek elszámolhatatlanok és nagyok.“ Észreveszi, milyen különös, nemes, kemény, fekete fák veszik körül. Beszámolóiból persze nem hiányozhat az éghajlat megemlítése, hisz európai embernek rögtön ezzel gyűlik meg a baja. Az Egyenlítőtől 3°-kal mélyebbre, a tengerszinttől alig 55 m magasságig, az ország legmelegebb és legcsapadékosabb vidékére került a magyar felvidék pereméről származó misszionárius. Az Atlanti óceánba siető folyóknak és az

50