Szolgálat 38. (1978)

Tanulmányok - Medvigy Mihály: A licenciátus-intézmény mai szemmel

még a II. vatikáni egyetemes zsinaton is mennyire idegenkedett a főpapok jelentős számú kisebbsége a lelki gondozásban segédkező világiak állandó szerpappá szentelésétől. — Egy további szempont, hogy a klérus alsóbb fokozatai, sőt maga a szerpapi rend is, az újkorban egyre inkább az áldozópapság előkészítő lépcsőfokai lettek, és — az ókori hagyománytól eltérően — nem állandó jellegű megbízatások többé. Kivétel azért akadt még a múlt században is (mint például az áldozópappá sem szentelt bíborosok vagy a kisebb rendekben részesített Liszt Ferenc). Ám a hazai licenciátusok esetében egy harmadik szempont esett legsúlyosabban latba. A méltatlan életű (például részegeskedő) papoktól, akikre zsinataink panaszkodtak, főpásztoruk nem tudott szabadulni. Az egy-két évre megbízott licenciátusok esetén könnyebben nyílt mód erre. Ezért nem volt tanácsos állandó jelleggel felavatni őket. Persze egy felszentelt klerikust is el lehet tiltani a papi teendőktől, vagy akár le is lehet fokozni, csakhogy ez százszorta botrányosabb, mint egy-egy megbízatást meg nem újítani; főként ha a megürült helyet már egy hamarjában felszentelt pappal lehetett betölteni (Pázmány idejében nálunk a szemináriumi papképzés rendszerint mindössze két évre terjedt).

Licenciátusokat a jelenkorban?

Nem kellene-e sürgetnünk ma is, hogy az Egyház állítsa fel, vagy állítsa vissza a licenciátusok intézményét? Aki ezt követeli, nyitott kapukat dönget. Talán még nem figyeltünk fel rá eléggé, de tény, hogy a II. vatikáni egyetemes zsinat és a rákövetkező újszerű liturgiái jogalkotás nemcsak felújította már az effajta szolgálatokat, hanem jóval tovább is ment a XVI.—XVII. századi gyakorlatnál. Nem csupán az állandó szerpapság fokozatának életbeléptetésére gondolunk, hanem elsősorban arra, hogy a felavatott felolvasók, sőt még az áldoz- tatásra is hivatott akolitusok sem tagjai többé a klérusnak. A püspökök világi ifjakat és férfiakat avathatnak fel e szolgálatokra bárhol a világon. Sőt számos egyházi szertartás végzését bízhatja már az Egyház akár felavatatlan férfiakra vagy nőkre. A gyermekkeresztelés magyarul is megjelent szertartás könyve leírja például, hogyan keresztel szükség esetén a világi hivő. Egyáltalán nem a régi értelemben vett „szükségkeresztségrőr van itt szó, hanem valóságos papnélküli liturgiáról. Püspökeink elrendelték, hogy ennek menetét ezentúl minden hazánkban kiadandó imádságoskönyvben közölni kell, hogy állandóan kézre álljon.

Az illetékes egyházi hatóságtól megbízott világi személy ma már bűnbánati igeliturgiát vezethet (Bűnbocsánat és Oltáriszentség, Budapest 1976, 27. o. 37. szám), igeliturgiával kapcsolatosan oldoztathat (i.m. 230. o. 20. sz.), igen szép szertartás keretében áldoztathatja a betegeket, sót nyújthatja nekik a szent útravalót is a halál óráján (i.m. 250. o. 54., 56. skk.). A temetés új liturgiája is módot ad, hogy a szertartást világi hivő vezesse. Áldozópapok vagy szerpapok hiánya (illetőleg másirányúan igénybevett volta) esetén úgy helyes, ha „háromállomásos“ temetés esetén a halott lakásán és a temetőben végzen37