Szolgálat 38. (1978)

Tanulmányok - Medvigy Mihály: A licenciátus-intézmény mai szemmel

A licenciátusok működése

A paphiány továbbra is elképesztő volt és maradt. A püspökök azonban — vagy helynökeik — világi férfiaknak, elsősorban iskolamestereknek adtak megbízást a hívek bizonyos korlátolt mértékű lelkipásztori gondozására. E megbízottak volak a „licenciátusok“ (ténykedésre jogosítottak). Feladatuk volt a híveket vasárnaponkint és ünnepeken harangszóval összehívni a templomba vagy más alkalmas épületbe, más híján esetleg magánházba is. Ott előimádkozni, éneket vezetni, felolvasni a szentírási szakaszokat; esetleg igét is hirdetni, de inkább könyvből olvasva, mint a saját szavaikkal. A plébános helyett ténykedtek a házasságkötésnél, bevezették a templomba és a szokásos áldásban részesítették az új asszonyt és az új édesanyát. Keresztelték a gyermekeket, egyházi végtisztességet adtak a halottaknak, előkészítették a híveket a szentségek vételére az időnkint megjelenő felszentelt pap vagy püspök kezéből; ilyenkor misére is vezették a híveket. Hitoktattak, kihirdették az ünnepeket és a böjtöket, körmeneteket tartottak. Ha lehetséges volt, idejében papot hívtak a nagybetegekhez; ha pedig nem, akkor felkészítették őket a halálra a hit, remény, szeretet és a bűnbánat felindításával. Ténykedésüknél reverendát és karinget viseltek. A zsinati jegyzőkönyvek megadják nekik a „tisztelendő licenciátus-plébános“ címet.

A licenciátus a legközelebbi áldozópap-plébános felügyelete és természetesen esperesi ellenőrzés alá tartozott. Köteles volt a papok közül lelkiatyát választani, akinél legalább havonkint gyónnia kellett. Évről évre vizsgát is kívántak tőle. Minthogy azonban a licenciátusi működés ránk maradt szabályzatai már eléggé későiek, a XVIII. századból valók, nem tudhatjuk, hogy eleve így volt-e, sem azt, hogy milyen mértékben teljesültek ezek az előírások. A szabályozás különben is inkább arra szokott rávilágítani, ami gyakori hiányosságként mutatkozik. A főpásztorok — mint Pázmány nyilatkozatai mutatják — a legszívesebben elbocsátották volna a licenciátusokat, de nem nagyon fölényeskedhettek velük, hiszen nélkülözhetetlenek voltak, nehéz, kockázatos és rosszul javadalmazott szolgálatot teljesítettek. A királyi Magyarországban tanult és felszentelt papokra egyrészt ott is szükség volt, másrészt a többségük nem is volt hajlandó vállalni az életveszélyes és megaláztatásokkal járó működést a hódoltsági területen.

A licenciátusok szolgálatáért az Egyház szerény megélhetést biztosított; rendszerint szerényebbet, mint egy felszentelt papnak. Helyenként élvezték a teljes plébániai javadalmat, amellyel lakás is járt; beiktatáskor ugyanúgy le kellett tenniük a tridenti hitvallást, mint a klerikus javadalmasoknak. Mindenhol megkapták a stólajövedelmet (kereszteléskor, esketéskor, avatáskor és temetéskor; a sírnál mondott gyászbeszédért külön is). Esetleg évi fizetést kaptak a hívektől természetben és pénzben. Az illetékes papot hivatalos ottar- tózkodása alkalmával élelmezniük és szállásolniuk kellett. Minthogy a működési engedélyért az első év után, de később is legalább kétévenkint újra folyamodniuk kellett, ez jó alkalom volt a híveknek, hogy újra szerződjenek licen35