Szolgálat 38. (1978)
Tanulmányok - Evangelizálás a fejlődő népeknél (Szerkesztőség)
egyes szerzetestanárok részéröl. Nem jó szellemben nevelik a fiatalokat. Bizony ez súlyos gond, és hamarosan dönteni kell, illetve megoldást keresni. A kevés pappal rendelkező egyházmegyékben, főleg az előbb említett San Isidro-ban, az ún. „delegados de la palabra“ mentik meg a lelkipásztori munkát. Derék világiak, elsősorban földművesek, akiket tanfolyamokon képeznek ki, hogy aztán az eldugott és egymástól messze eső kis településeken összefogják az embereket, katekizmust tanítsanak, előkészítsék őkét a szentségekre, igeliturgiát tartsanak stb. Pap csak ritkán érkezik e kis helyekre, mert kevesen vannak, és mert ezek igen messze esnek a papiaktól. A szomszédos Honduras cholutecai prelaturájában 1966-ban kezdték a világi igehirdetők kiképzését. Ma már mintegy 8000 a számuk. Gyakran előfordul, hogy egyszerű, írástudatlan parasztokat készítenek fel néhány hónap alatt a szolgálatra. Aki nem tud olvasni, az könyv nélkül megtanulja a mise szövegét, és saját szavaival kommentálja a mástól felolvasott szakaszt, vagy pedig felszólítja a hallgatóságot, mondják el gondolataikat a hallott szentírási részről. Ne felejtsük el: az írástudatlanság távolról sem azonos a butasággal: másrészt pedig ezek a rendkívül mostoha természeti és gazdasági körülmények között élő emberek igen nagy bölcsességre tesznek szert. Vannak helyek, ahol apácákra van bízva egy nagy terület. A nicaraguai határ mellett ismerek egy ilyen három személyből álló kis közösséget, és igyekszem segíteni is őket. Parrocas-nak („plébánák“) hívom őket. Mindent csinálnak, csak nem miséznek és gyóntatnak, valamint nem asszisztálnak házasságnál, és nem szolgáltatják ki a betegek szentségét. A plébános vagy 90 km-re lakik. A plébániáról egyszer egy héten jön ki egy pap misézni, prédikálni, gyóntatni. Különben a jó apácák végzik a munkát mintegy 1473 km2-en, 30 településen. Most éppen autót igyekszem szerezni nekik, mert a régi erősen tönkrement már. És csak jeeppel lehet arrafelé közlekedni, az utak miatt. — Különben is errefelé, de egész Dél-Amerikában is, mind jobban igyekeznek beállni az apácák a pasztorációs munkába. Kell is, főleg a paphiány miatt. Hiányzik egy jó énekeskönyv, olcsó biblia, teológiai könyvek. Nem könnyű a dél- amerikai gondolkodású embereket összehozni közös, dinamikus munkára. Gyűlésekben, konferenciákban, szemináriumokban nincs hiány — „riunitis“-ban szenved az Egyház —, de nem sok az eredmény. (Kada Lajos nuncius, Costa Rica) Itt a mi kis assisi kápolnánkban minden csütörtök este 8 órától Szentlélek (karizmatikus) imaóra van. összejövünk 10—12-en vagy néha többen. Énekelünk, szentírást olvasunk, azután a saját szavainkkal bocsánatot kérünk, dicsőítjük a jó Istent, áldjuk jóságát és kérünk kegyelmet, mindjárt meg is köszönjük. Persze a magyar papok és püspökök is az első sorban vannak, öreg 74 éves fejemmel és lábammal minden lassan megy. Ráadásul a jó püspök atya Ministro Extraordinário Da Euoaristia-vá avatott fel. Most azután szabad a betegeknek és öregeknek az Eucharisztiát kiszolgáltatni. Az öregek házán kívül is. Néha a székesegyházban is meg más kápolnában is segíteni a szent- áldozás kiosztásában. Ó én tudom, nagy kegyelem ez. Mikor az utcán menve Jézusunkat hordozom, felajánlom minden jövő-menő ember szívét, hogy együtt dicsőítsük őt. A hazai szíveket is. (Brodnyánszky Georgette nővér, Asilo S. Vicente, C. P. 125, 19800 Assis E. S. P. Brasil) Csak a missziós lelkületű egyház megújult egyház, s a megújult egyház szükségképpen misszionárius — írta Bühlmann a zsinati megújulás után (1968). Fennáll a veszély, hogy a külföldről érkezett misszionárius megtelepszik pár 31
