Szolgálat 37. (1978)
Tanulmányok - Lukács László: A tanúság igéjével
tünk-e világgá? Mennyire gondoljuk komolyan azt, amit mondunk, mennyire beszélünk olyan hitelesen, mintha ez volna végső szavunk, mennyire magunkat tartalmazza tehát egy-egy vallomásunk? A tanúvallomást a valóság igazolja, a szót a tett. Szavunkon fog minket az élet, s leméri, mennyire igazán fakad belőlünk, vagyis mennyire súlyos, velünk azonos egy-egy vallomásunk. „Mennyire gondoltad komolyan azt, amit mondtál? Szeretsz, mondod — de mit jelent számodra ez a szó? Belehalsz a fájdalomba, mondod — de van-e reális oka szomorúságodnak? Megbántad azt, amit tettél — de valóban szakítottál-e a múltaddal, vagy csupán megszégyenültél? Sose felejted el azt a jót, amit kaptál, mondod — de holnap emlékezel-e még rá?“ Vallomásunk valódiságát az érte vállalt áldozat mértékén, elszántságunkat tetteinken mérhetjük le. Teljesen igazzá, velünk azonossá a vértanú-vallomásban, tehát az életre-halálra vállalt elkötelezettségben válhat a szó. Szavunk igazáról csak életünk árán (a végigélt élettel vagy az elvállalt halállal) adhatunk bizonyságot. A vértanú-vallomásban kirostálódnak a fellengzős, felszínes, hamis szavak: a vértanú eggyé vált vallomásával. Más próba ez, mint egy elkészült híd teherpróbája. A tárgyak kész állapotban kerülnek utólagos ellenőrzésre. A vértanúvallomásban a próba hozza létre az igaz, személyes szót: a tanú éppen azáltal azonosul vallomásával, hogy egyre jobban elkötelezi magát neki. A latin mondás szerint „teher alatt nő a pálma“: a próba terhe alatt nő az ember igazi tanúvá, szava pedig saját magát megváltó és megvalósító vallomássá. A vértanúság szélsőséges határhelyzetben mutatja meg, hogyan formálja az embert saját vallomása. A legtöbb ember mégsem lesz vértanúvá: nem a halálával, hanem „csak" az életével igazolja szavait. Mi közünk a vértanú- vallomáshoz nekünk, hétköznapi embereknek? Nem a hősök kivételes fényűzése ez? A tárgyak természetszerűen azok, amik: az ember csak tudatosan válhat azzá. Minél igazabbul, mélyebben föltárja önmagát, annál teljesebben azonosul önmagával: annál igazibb önmagává lesz. A mélységeit kutató embernek először saját felszínességén kell áttörnie. A modern lélektan ügyes módszerekkel hatol be az ember tudati felszíne alá, és csalogatja napvilágra lelkének mélyeit. Amit a pszichológus egy-egy vizsgálattal kísérel meg, azt életünk eseményei sokkal hatékonyabban teszik meg, s védhetetlenül kikutatják énünk mélyeit. Mint mélytengeri kutatószonda a tengerfenéket, úgy térképezik föl mélyeink rejtett értékeit, veszélyeit, viharzónáit. A fájdalom, az öröm, a szeretet, a hűség, a rossz egy-egy megrendítő élménye egész valójában megrázhatja az embert. Addig ismeretlen mélységek rezonálhatnak egy-egy ilyen megrendülésre. S minél mélyebb, emberibb rétegek jutnak szóhoz, annál igazabb és valóságosabb az ember. A mélyből feltörő vallomások szavai olyan súlyosak, mint maga az ember, hiszen az ember legigazibb énje jut bennük szóhoz. 18
