Szolgálat 37. (1978)

Az egyház szava - Szent Ágoston tanácsai a hitoktatónak (Balás Dávid)

új van elrejtve (latét), az újban pedig az ó lesz nyilvánvalóvá (patet) . . . Ezt a szeretetet tedd céloddá, erre vonatkoztass mindent, amit csak előadsz, s úgy mondj el mindent, amit mondasz, hogy akinek beszélsz, az a hallottak alap­ján higgyen, hitből reméljen és remélve szeressen (Cp.4). A hitoktató beállítottságára vonatkozóan Ágoston már müve elején így fogalmazza meg a fő problémát: Mert valóban sokkal szívesebben hallgatnak minket, miikor magunk is él­vezzük az oktatást, örömünk megérződik előadásunkon: mi könnyebben adjuk, és a hallgatók jobban elfogadják . . . Főgondunk tehát ez: hogyan tudjuk elér­ni, hogy a hitoktató örömmel (gaudens) tanítson? . . . Kéznél van erről a parancs: „Isten a vidám adakozót szereti“ (2Kor 9,7). Ha már az anyagi ja­vakra vonatkozóan is, mennyivel inkább a lelkieket illetően! A későbbi fejezetekben Ágoston részletesen elemzi a hitoktatás belső lélektani nehézségeit: A fő panasz, amit tőled hallottam, hogy mikor bevezető oktatást adtál a keresztény hitről, előadásod szegényesnek és értéktelennek látszott saját magadnak. Ez nem abból eredt, hogy nem volt mit mondanod — hiszen tudom, jól elő vagy készülve ezekben a dolgokban —, se nem abból, hogy nem tudtad előadni mondanivalódat, hanem belső kedvetlenségből (taedium). Vagy azért, mert jobban örvendeztet és leköt minket az, amit belsőleg csendben meglá­tunk, és nem akarjuk, hogy helyette hangos beszéddel kékjén ezt elégtelenül kifejeznünk; vagy pedig azért, mert még akkor is, amikor kellemes a beszéd, jobban esik hallgatni vagy olvasni mások jobban kifejezett, gond és aggoda­lom nélkül rendelkezésünkre álló szavait, mint hirtelenjében szavakat keresni mások értelme számára, anélkül, hogy tudnánk, megtaláltuk-e a helyes kifeje­zéseket, és hogy haszonnal fogják-e hallgatni. Vagy végül azért, mert amit a hitújoncoknak kell tanítanunk, az nekünk már annyira jól ismert és felesleges saját fejlődésünkhöz, hogy unjuk gyakori ismétlésüket, és a megszokott és mintegy gyerekes dolgokkal érettebb értelmünk már nem szeret foglalkozni. Az előadót elkedvetleníti az is, ha a hallgató nem reagál, — vagy mert tényleg nem érintették a mondottak, vagy nem mutatja semmi jelét, hogy érti, vagy tetszik, amit mondunk. Nem mintha emberi dicséretre kellene vágynunk, de mivel Isten ügyét szolgáljuk, és mennél inkább szeretjük azokat, akiknek be­szélünk, annál inkább kívánjuk, hogy tessék nekik az, amit üdvösségükre elé- bük tárunk. Ha pedig ez nem sikerül, ejszomorodunk, belefáradunk az oktatás­ba és letörünk, mert úgy látszik, hogy hiába fáradozunk (Cp. 10). Ágoston elsősorban Krisztus példájában látja az orvosságot: Mert bármilyen messze is van a mi kimondott szavunk értelmünk gyorsa­ságától, még sokkal inkább különbözik a halandó test az Istennel való egyenlő­ségtől. És mégis, bár Istennel egyenlő volt (ti. Krisztus), „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött — egészen a kereszthalálig“ (Fii 2,6-8). Miért, ha nem azért, mert „a gyöngék közt gyönge lett, hogy megnyerje'a gyöngéket" (1Kor 9,22)? (Cp. 10.) 66

Next

/
Thumbnails
Contents