Szolgálat 37. (1978)

Az egyház szava - Szent Ágoston tanácsai a hitoktatónak (Balás Dávid)

új van elrejtve (latét), az újban pedig az ó lesz nyilvánvalóvá (patet) . . . Ezt a szeretetet tedd céloddá, erre vonatkoztass mindent, amit csak előadsz, s úgy mondj el mindent, amit mondasz, hogy akinek beszélsz, az a hallottak alapján higgyen, hitből reméljen és remélve szeressen (Cp.4).

A hitoktató beállítottságára vonatkozóan Ágoston már müve elején így fogalmazza meg a fő problémát:

Mert valóban sokkal szívesebben hallgatnak minket, miikor magunk is élvezzük az oktatást, örömünk megérződik előadásunkon: mi könnyebben adjuk, és a hallgatók jobban elfogadják . . . Főgondunk tehát ez: hogyan tudjuk elérni, hogy a hitoktató örömmel (gaudens) tanítson? . . . Kéznél van erről a parancs: „Isten a vidám adakozót szereti“ (2Kor 9,7). Ha már az anyagi javakra vonatkozóan is, mennyivel inkább a lelkieket illetően!

A későbbi fejezetekben Ágoston részletesen elemzi a hitoktatás belső lélektani nehézségeit:

A fő panasz, amit tőled hallottam, hogy mikor bevezető oktatást adtál a keresztény hitről, előadásod szegényesnek és értéktelennek látszott saját magadnak. Ez nem abból eredt, hogy nem volt mit mondanod — hiszen tudom, jól elő vagy készülve ezekben a dolgokban —, se nem abból, hogy nem tudtad előadni mondanivalódat, hanem belső kedvetlenségből (taedium). Vagy azért, mert jobban örvendeztet és leköt minket az, amit belsőleg csendben meglátunk, és nem akarjuk, hogy helyette hangos beszéddel kékjén ezt elégtelenül kifejeznünk; vagy pedig azért, mert még akkor is, amikor kellemes a beszéd, jobban esik hallgatni vagy olvasni mások jobban kifejezett, gond és aggodalom nélkül rendelkezésünkre álló szavait, mint hirtelenjében szavakat keresni mások értelme számára, anélkül, hogy tudnánk, megtaláltuk-e a helyes kifejezéseket, és hogy haszonnal fogják-e hallgatni. Vagy végül azért, mert amit a hitújoncoknak kell tanítanunk, az nekünk már annyira jól ismert és felesleges saját fejlődésünkhöz, hogy unjuk gyakori ismétlésüket, és a megszokott és mintegy gyerekes dolgokkal érettebb értelmünk már nem szeret foglalkozni. Az előadót elkedvetleníti az is, ha a hallgató nem reagál, — vagy mert tényleg nem érintették a mondottak, vagy nem mutatja semmi jelét, hogy érti, vagy tetszik, amit mondunk. Nem mintha emberi dicséretre kellene vágynunk, de mivel Isten ügyét szolgáljuk, és mennél inkább szeretjük azokat, akiknek beszélünk, annál inkább kívánjuk, hogy tessék nekik az, amit üdvösségükre elé- bük tárunk. Ha pedig ez nem sikerül, ejszomorodunk, belefáradunk az oktatásba és letörünk, mert úgy látszik, hogy hiába fáradozunk (Cp. 10).

Ágoston elsősorban Krisztus példájában látja az orvosságot:

Mert bármilyen messze is van a mi kimondott szavunk értelmünk gyorsaságától, még sokkal inkább különbözik a halandó test az Istennel való egyenlőségtől. És mégis, bár Istennel egyenlő volt (ti. Krisztus), „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött — egészen a kereszthalálig“ (Fii 2,6-8). Miért, ha nem azért, mert „a gyöngék közt gyönge lett, hogy megnyerje'a gyöngéket" (1Kor 9,22)? (Cp. 10.)

66