Szolgálat 37. (1978)

Tanulmányok - † Sombor J. Gertrud: Ward Mária életútja

désének kerete. 1609-ben egyik reggel elmélkedés közben mint harangzúgás visszhangzott lelkében: „Gloria, gloria, gloria!“ Isten dicsőségéért kell dolgoznia. De hogy hogyan, arra fokozatosan kapott megvilágosítást. Csak az volt bizonyos, hogy nem a régi rendek szabályai szerint. És ő egész leikével elfogadta a kegyelmi hívást, apostoli feladatát, az Úr ajándékozó szeretetét. Átadta magát neki, hogy működjék benne és általa, és az embereket is rávezesse, hogy megnyíljanak Isten szeretetére. Ezt a lelki élményt fejezte ki mondásával: „Az isteni szeretet hasonló a tűzhöz, amelyet nem lehet elzárni, mert lehetetlen Istent a nélkül szeretnünk, hogy az ő dicsőségének terjesztésén ne fáradnánk.“

Hét társával titokban, egyenkint áthajóztak Flandriába, és St. Omer-ban házat vásároltak. A korabeli özvegyasszonyok fekete öltözetét viselték, szigorú életet éltek, de klauzúra nélkül, pedig a trienti zsinat éppen akkor tette ezt minden zárdára kötelezővé. Azonban elzártságban gyakorolhatták volna-e apostoli hivatásukat? Pedig már eddig is szép eredménnyel biztatott nem régen megalapított iskolájuk. „Angol kisasszonyoknak“ hívták őket. Mária egyre világosabban látta, hogy Szent Ignác szabályzata felel meg életmódjuknak, mert az enged szabad mozgást az apostoli munkában. Kis közösségével együtt sokat imádkozott világosságért. Csakhamar újabb benső sugallat jelölte ki tovább az utat: „Vedd a Jézus társasága szabályait. A rendfőnök sohasem fog beleegyezni. Menj hozzá!“ Ebben az órában az Úr Ward Máriát egészen közel állította keresztjéhez, és életére rányomta annak bélyegét. Olyan útra kellett lépnie, ahol nem várhatott sikert, és mégis azt kellett választania. Még gyón- tatója is le akarta beszélni. De életrajzírója, Poyntz Mária szerint „elfogadta hivatását, kész volt Krisztusért szenvedni, bár világosan látta, mennyi nehézség vár rá.“ Lelkű letét tükrözi nővéreinek adott tanítása: „Aki ebben az intézetben hivatásának megfelelően akar Istennek szolgálni, annak szeretnie kell a keresztet, és sok szenvedésre kell készen lennie.“ Mestere példájára neki csak egy volt fontos: Isten akaratának teljesítése. „Isten akaratának annyira át kell adnunk magunkat, hogy egészen belezárkózzunk, úgyhogy semmiképpen se vonhassuk ki magunkat alóla.“ írásaiban folyton ismétlődik a legrövidebb ima: „Igen, Uram."

16’11-ben ismét elutazott Angliába, és London külvárosában Intézetet alapított. A kis közösség hősiesen működött, úgyhogy többször kellett lakást cserélniük, mert a kémek állandóan nyomukban voltak. Főképpen Ward Mária működését akarták megakadályozni, magas díjat tűztek ki a fejére. Canterbury anglikán érseke annyira ártalmasnak tartotta működését, hogy saját kijelentése szerint hat vagy hét jezsuitát adott volna érte. A rendíthetetlen nő személyesen akart vele találkozni, fölkereste palotájában, de mivel nem jutott be hozzá, az egyik ablakba bevéste a nevét. Ebből az időből jegyezték fel következő mondását: „Az emberektől való félelem sohase akadályozzon meg, sohase tántorítson el attól, amivel Isten nagyobb dicsőségét előmozdíthatom.“

47