Szolgálat 36. (1977)
Eszmék és események - Chiara Lubich szavai a Templeton-díj átvételekor
De előre kell bocsátanom valamit. 1968-ban az őserdő kellős közepén voltam, Kamerun egy félreeső vidékén, ahol a gyermekhalandóság miatt kihalóban lévő bangwa törzs él. Három barátom már előttem odaért, hogy valami segítséget vigyen a nincsteleneknek. Alkalmam volt beszélni a „fon“-nal, vagyis törzsfővel. Ez a bölcs ember ugyan igen keveset ismert a világ dolgaiból, de a focolare-mozgalomról már tudott. Nagy benyomást tett rá roppant elterjedése az öt világrészen, úgyhogy a következő kérdést szegezte nekem: „Maga nő, tehát semmit sem ér. Mondja, hogy sikerült mindez?“ Biztosíthatom önöket, ez a mondat egy cseppet sem hozott ki a sodromból. Tudom, hogy mindaz, amit elmondok, minden bizonnyal nem egy nő műve, hanem Istené. „A focolare mozgalma — mondotta VI. Pál pápa már évekkel ezelőtt — ma már nagyon dús, nagyon termékeny fa.“ Valóban fa. És valamennyien tudjuk, hogy még a leghatalmasabb fák is egy kis magból születnek. Térjünk vissza 34 esztendővel a múltba: 1943-ba, Trentóba, ebbe a nyugodt észak-olasz városkába. Tanítónő vagyok ott és órákat adok, hogy segítsem éppen nagy nyomorúságban élő családomat. 23 éves vagyok. Egy szép napon, miközben a szeretet egy cselekedetét végzem, váratlan hívást érzek: „Add magadat Istennek.“ Néhány nap múlva mindörökre az Úrnak ajánlom fel életemet. Olyan boldog vagyok, hogy nem fér belém. Senki sem tudja, miért. Eszembe sem jut semmiféle terv az életemre nézve. Istené vagyok: ez elég nekem. Külsőleg ez is éppen olyan nap, mint a többi. De a lelkemet különös kegyelem járta át, láng gyulladt benne. És ha a láng kigyulladt, nem teheti, hogy ne égjen, nem teheti, hogy ne gyújtson. Pár nap múlva néhány fiatal lány csatlakozik hozzám. Chiara ezután elmondja, hogyan „fedezték fel“ a háború pusztító bizonytalanságában az egyetlen tartós, elpusztíthatatlan ideált: Istent, hogyan értették meg az evangéliumból a szeretet parancsát (Jn 15,12-13, Mt 18,20, Jn 17,21), hogyan állapította meg a püspök: „Digitus Dei est hic.“ A focolare-mozgalom megállíthatatlanul halad előre. A magva: férfiak és nők új stílusú kis közösségei (focolari = tűzhelyek); hozzájuk csatlakoznak lehetőségeik szerint az életszentségre törekvő házasok (ma 217 focolare működik 33 nemzet körében 2400 taggal). Isten fokozatosan a mozgalom rendezését sugallja. Ez logikus. Hiszen most már nem csupán fiatal lányok és fiúk csatlakoznak hozzá, hanem minden társadalmi osztályból való személyek, papok, szerzetesek és nővérek is. A focolarini után kiemelkednek a laikusok közül az „önkéntesek“. Otthon maradnak ugyan, de ugyanebben a szellemben élnek, pontosan körülhatárolt kötelezettségekkel. A mozgalom átlépi a határokat; először minden európai nép közé behatol, 1958 óta más világrészekbe is. Terjedésében van valami rendkívüli. Ma több mint 100 országban működik, több százezer ember között.' 6 81
