Szolgálat 36. (1977)

Eszmék és események - Suenens bíboros aranymisés körleveléből

SUENENS BÍBOROS ARANYMISÉS KÖRLEVELÉBŐL (1977 június)

Kedves munkatársaim, kedves híveim! Szeptember 4-én abban az örömben lesz részem, hogy harmincnégy velem együtt 1927-ben fölszentelt pappal együtt jubileumi hálaadó misét mondhatok szentelésünk 50. évfordulója alkalmából, amelyet elődöm, van Roey bíboros kezéből vettünk fel.

Ezek a papok, akikkel együtt készültünk a papságra, ritka és bátor hűséggel szolgálták az Urat fél századon át.

Közös az örömünk, közös a minket egyesítő barátság. Hálaadásunkat megosztom veletek, egyszerre közösségi és személyes jelleget adva neki. A pap és az egyházmegye pásztora szól ma egy személyben hozzátok.

Első szavunk megindult köszönet Istennek. Hivatásunk kezdetén Ö áll.

Nem mi választottuk az Urat: Ö szólított nevünkön, Ö tartott fenn és vezetett a különböző szakaszokon át. Ő állt a kiindulóponton; mindenkor Ö életünk létrehozó oka.

1971-es pásztorlevelemben (címe: „Elkötelezettség és hűség“) ezt írtam: „A keresztény sohasem felejtheti el, hogy hűségét magának Istennek a hűsége hordozza, tartja, élteti. Az isteni hűség a mi hűségünk lelke, az a legszilárdabb támasza."

A tapasztalat alapján megismétlem és megerősítem e sorokat. Napról napra tapasztaltam Isten ingyenes szeretetét. Ezeknek a hosszú éveknek a során Isten hibátlanul közeli és hűséges maradt, annak ellenére, hogy én sokszor vonakodtam megfelelni kegyelmének, vagy vissza is utasítottam azt. Egyik legkedvesebb imamódom, hogy egy „köszönetlitániát“ rögtönzők, egyenként felsorolva Isten előtt neveket, dátumokat, eseményeket, találkozásokat, felidézve színe előtt kedves arcokat a múltból és a mából, általuk kapcsolódva bele Isten irántam való szeretetébe.

Mindegyikünk saját egyéni módján vette észre az Úr kezdeti hívását. Az isteni szeretet bugyogó forrás; Isten sohasem ismétli önmagát, nem másol mintákat. Mindenkit sajátos árnyalattal szeret. Nem készre teremt, hanem „fokról fokra, velünk együtt talál fel bennünket“.

Legtöbbünk Isten után szüleinek köszönheti hivatását. Az a természetes, hogy a hivatás keresztény családok ölén sarjad és érik.

Én négy éves koromban elveszítettem apámat, özvegyen maradt édesanyám életén és példáján át fedezhettem föl, mit jelent konkrétan a keresztény örökség. Az életét átjáró egyszerű jámborság, bizakodása a Gondviselésben a szegénység idején, önmagáról való megfeledkezése és bátorsága egész életemre nyomot hagyott bennem. Sírjára ezeket a szavakat vésettem: „Donec veniat“ — „Az Úr eljövetelére várva". Mélységesen hiszem, hogy Jézus újra eljön majd dicsőségben, mindazokkal együtt, akik megelőztek bennünket az úton. Ez a reménység életemnek szerves része; minden reggel megvilágítja látóhatárát, mint a napkeltét megelőző fényes sugarak.

78