Szolgálat 36. (1977)
Eszmék és események - Suenens bíboros aranymisés körleveléből
Apám korai halála viszont igen hamar megérttette velem, milyen rövid és törékeny a földi élet. Kétségtelen, hogy az örökkévalóság igen élénk érzékét köszönhetem neki. Halála azt a vágyat ébresztette bennem, hogy a rövid emberi életet a maradandó másvilág szolgálatában éljem. Ebből született az a kívánság, hogy életemet testvéreim szolgálatára szenteljem és készületül Jézus Krisztust hirdessem nekik, mint a boldogság és az örök élet titkát, egyszóval: az életet. A papság felé vezető útból hogyan hagyhatnám ki a római tartózkodás hét évének fölidézését? A kereszténység szívében éltem. Konkrétan fölfedeztem ott a Credo szavainak értelmét: „Hiszek az egy szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban.“ Ott volt a szemünk előtt az „apostoli“ egyház, ott éreztük egész közel Péter és Pál sírja mellett. Az „egy és katolikus“ egyházzal találkoztunk azokban a zarándoktömegekben, amelyek a nagy ünnepekre a világ minden szögletéből odaáramlottak, — s ugyanígy minden nyelvű, minden fajtájú tanulótársainkkal való mindennapos érintkezésünkben. A „szent“ egyházat ujjainkkal tapinthattuk, mikor meglátogattuk a katakombákat és a számtalan olasz szentnek a szentélyét: Cecília, Agnes, Assisi Ferenc és Klára, Néri Fülöp, Sienai Katalin és annyi más. Hálával gondolok római találkozásomra egy Dom Lambert Beauduinnal vagy egy P. Lebbe-el, hogy csak ismert neveket idézzek. Széles látóhatárt nyitottak előttem, és mindörökre megszerettették velem az Egyház egységét és egyetemességét. Megérttették velem, hogy az Egyház olyan tág, mint a világ, fölébe emelkedik minden kultúrának, és hogy a keresztények közötti látható egység helyreállítása olyan parancsoló szükség, amelyért érdemes életünket áldozni egészen az utolsó leheletig. A kegyelmek kegyelme, ha fölfedezhettük Rómát életének mélyén, túl az emberek gyöngéségein és korlátoltságán, — hisz mindnyájan törékeny edényben hordjuk kincseinket. Ez a kegyelem örökre érzéketlenné tesz az iránt a kísértés iránt, hogy összekeverjük a lényegeset a mellékessel, a maradandót a járulékossal, az isteni pozitívumot az emberi negatívummal. Életre szóló kegyelem, ha megtanultuk megkülönböztetni az abszolútot a viszonylagostól, megőrizve azt a nélkülözhetetlen adag keresztény humort, amely megóvja az áttekintést és a megfelelő arányokat. Ilyen volt nagy vonásokban az út, amely 1927 szeptember 4-én elvezetett a papszentelésig, Saint-Rombaut érseki városában. A szertartás folyamán leborultunk a székesegyház kövezetére, az Isten előtti megsemmisülés és önátadás jelképes gesztusában. Azt kértük az Úrtól, fogadja el életünket és segítsen, hogy megmaradjunk tanúinak és „Isten titkai hűséges sáfárainak“. A szentelés végén „tiszteletet és engedelmességet“ ígértünk a Püspöknek, aki békecsókot adott nekünk. Készen álltunk a különféle küldetésekre, amelye79
