Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Nagy Ferenc: Az „új ember“ élménye és küzdelme

Egészen prózai szavakkal, általános kifejezésekkel így lehetne megfogal­mazni az új ontológiai valóság és a belőle folyó erkölcsi követelmények szoros összefüggését: „Valósítsátok meg azt az új kegyelmi valóságot, amely máris vagytok!“ Szt. Pál szereti egy sajátos képpel meghirdetni a keresztény ember új on­tológiáját és új erkölcsét: „Vessétek le a régi embert cselekedeteivel együtt, és öltsétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt“ (Kol 3,9-10). Ez a kifejezés mélyebbre nyúl, és jobban a lényegre megy, mint első hallásra gondolnánk. Hiszen a régiek felfogásában az öltözet szorosan hozzátartozik a személyhez, a személy társa­dalmi állásához; a misztériumvallásokban és a gnosztikus elméletekben pedig a ruhaváltás szimbolizmusa alapvető fontossággal rendelkezik. Szt. Pál még fokozza a kép kifejező erejét: a keresztségben nem is csupán ruhát cserélünk, hanem emberi magatartást, személyiséget; új embert öltünk magunkra, „aki Teremtőjének képmására állandóan megújul“. Mint tudjuk, „a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény Elsőszülöttje“ Krisztus (Kol 1,15); Krisztus szemlélése tehát a teremtői akarat megismerése; az új ember felöltése pedig Krisztusba öltözés. Ez a metafizika csupa dinamizmus: valóság, de még nem teljes kibontakozás, hanem belülről ható erő, felszólítás és ösztönzés a prog­ramszerű kifejlesztésre: „Válj azzá, amivé lettél!“ Vesd le régi mivoltodat, régi szokásaidat, és oltsd magadra az új, kegyelmi embert, Teremtőd képmá­sát, Krisztus vonásait! A keresztséggel megkezdődő feltámadás még nem megnyugvás, nem vég­leges állapot. A keresztséggel a teljes húsvéti misztérium ültetődik el ben­nünk: vagyis a szenvedésen és a halálon át megvalósuló feltámadás. Ponto­sabban szólva: a halálon át a feltámadásba vivő szenvedés és küzdelem; az a fáradságos és fájdalmas küzdelem, amely már most magában rejti a feltáma­dás csíráit. A keresztség nem célbajutás, hanem olyan feladat, amelynek ér­telmét, normáját, hajtóerejét a feltámadás adja: azok a dolgok, „amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki az Isten jobbján ül“ (Kol 3,1). 7. A keresztvízbe merülés két mozzanata nagyszerű jelbe fogja össze mind­azt, amit a keresztény megújulás magába foglal. A Krisztussal való meghalás- ból gyakorlatilag az következik, hogy meg kell halnunk a földi dolgoknak; mi­vel pedig Krisztussal feltámadtunk, azért gondolatainknak, keresésünknek, küz­delmünknek az odafent való dolgokra kell irányulnia. Mindez egyazon valóság­nak, egyazon központi magnak, az „új embernek", a belénk oltott isteni élet­nek megannyi arculata. Feltámadott voltunk, a teljesség bennünk elültetett csírája egyelőre „Krisz­tussal az Istenben el van rejtve“ (Kol 3,3); minden, ami természetes ember­ségünket meghaladja, ami azonban életünk igazi súlypontját alkotja, most még rejtve van: az Atya arca, Krisztus személyi misztériuma, saját igazi mivoltunk. — Szt. Pál itt a korabeli zsidó gondolkodásmódnak megfelefően a dolgokat esz- katológikus térbeliségben szemléli: Isten, Krisztus, a saját feltámadásunk va­46

Next

/
Thumbnails
Contents