Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Rácz Imre: A nemi erkölcs kérdéseiről - mai keresztény szemmel

E hitcikkelyek a bibliai kinyilatkoztatás alapján állnak. Különösen a test föltámadásáról szóló hittétel foglalja magában azt a szentírási tanítást, hogy az embert nem lehet szétszakítani „testre" és „lélekre“. A későbbi görög dualisztikus elképzelés, elsősorban Platón és Arisztotelész filozófiája nem elégszik meg a különbségtétellel, hanem radikálisan szétválasztja a testet és a lelket, olyannyira, hogy — mint Platón mondja — a lélek maradandó, halhatatlan, míg a test elenyészik. Ez azonban nem egyeztethető össze az ószövetségi Szentírás legrégibb álláspontjával. A Biblia első könyvei az embert mint egységes lényt tartják szem előtt, aki egész teljességében Isten szavának erejéből kapott létjogosultságot. A Teremtés könyvének „életlehelete" (nephes) nem a plátói „lélek", hanem olyan életerő, amely a halálban megsemmisül. Az egész embernek el kell szenvednie a halált, hiszen az a bűn következménye, a bűnt pedig az egész ember követte el, nem csupán a test. így a halottak birodalmában az eredeti bibliai elképzelés szerint nem a halhatatlan lélek tartózkodik, hanem az egész ember árnyékképe (Iz 14,8-10; Zsolt 88,5.11). Jóval később és csupán lassanként alakult ki Izraelben — jórészt keleti befolyás alatt — a halottak föltámadásába vetett hit. Az Újszövetség keletkezésének idején, mint a qumránii szövegek is bizonyítják, már várták a jámbor zsidók a halottak föltámadását, de úgy képzelték el, hogy Isten ereje új életre kelti majd az egész embert. Csupán a görög befolyás alatt álló zsidók vették át a görög fogalmakat; a héber nephes-t pszühé-vel fordították, s így a szó tartalma is megváltozott. Az „élet leheletéből" halhatatlan „lélek" lett. Ezáltal megindult az a folyamat, amely később szélsőségeiben dualisztikus, sőt manicheista leegyszerűsítésekbe torkollott.

Az ószövetségi Szentírás a két teremtéstörténeti elbeszélés keretén belül szól először közvetlenül az emberi nemiségről: Tér 1,26-27 és 2,18-25. Az első fejezetben: „Isten megteremtette az embert . . . férfinak és nőnek teremtette". Már e néhány szó is kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy az ember nemi kettőssége a bibliai antropológia alapvető tétele. Nem beszélhetünk az emberről anélkül, hogy nemi megosztottságát ne vennénk figyelembe. A Teremtés könyve a nemiség nélküli embert nem ismeri; a Bibliában található első említés a „férfire" és az „asszonyra" vonatkozik. Ezzel az egyszerű fordulattal széttöri a mitológia béklyóit is, amely az Izraelt körülvevő népek vallásos hagyományában oly nagy szerepet játszott. Ha az emberi nemiség Isten alkotása, akkor nincs szükség sem orgiasztikus istenítésére, sem pedig az előle való aszkétikus menekülésre.

Ez az alapvető nemi különbözőség nem csupán biológiai jellegű. A nemi polaritás sokkal mélyebbre nyúlik, és a végső élettitkokat érinti. Egészen más kategóriába tartozik az Ószövetség megítélése szerint, mint pl. a faji, népi vagy állapotbeli elkülönülés. A Teremtés könyvének második fejezete, a „jah- vista" hagyomány szerint „nem jó az embernek egyedül lennie" (18. vers). Ádám csak akkor válik teljessé, csak akkor valósul meg igazán, ha szólhat élettársához: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból . . . Ezért a fér35